Három gyerek nem akadály

Talán ennek az élménynek is köszönhető, hogy férjem még autóvezetés közben sem beszélt csúnyán. Persze nem állítanám, hogy bizonyos forgalmi helyzetekben nem voltak benne soha indulatok, de általában ilyenformán: Mit csinááálsz, Jóóóózsi?! Megőrültél Józsiné! Súlyosabb esetekben néha Józsi felmenői is szóba kerültek. Mindezzel nem is volt probléma addig, amíg egyszer József nevű kollégája el nem látogatott hozzánk. Életemben először én javasoltam, hogy vendég jelenlétében bekapcsoljuk a tévét, mert a gyerekszobából olyan hangosan hallatszott a józsizás, hogy beszélgetés ürügyén már lehetetlen volt túlkiabálni.

 Valójában az autó – akár az asztal – az intenzív családi élet helyszíne, szűk terében bonyolult személyközi kapcsolatok öltenek fizikai formát. De míg az asztalnál évszázadokon át kialakított illemszabályok sora tartja mederben a konfliktusokat, és a résztvevőket általában leköti a táplálkozás vagy annak imitálása, a kocsiban könnyen elszabadulnak az indulatok. A családi utakon férjem az autó, én pedig a hátsó sor „kormányzója” vagyok. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a hátunk mögött, illetve a hátunkban lévő hat pár végtagot megpróbálom kordában tartani, tisztázni, hogy ki ülhet legközelebb az ablak mellé, hátraadni a szükséges papírzsebkendőt, innivalót. Összehangolni kisfiam „apa gyorsabban, megelőztek” és kislányom, „apa lassabban, hányingerem van” felszólításait, néha hozzátéve a magamét is: „hatvanas tábla” (érdekes módon férjem ezt tolerálja a legkevésbé). Bár magamat ebbéli minőségemben nélkülözhetetlennek tartom (immár két gyorshajtás miatti büntetés igazol), azért a gyakorlatban férjem egész jól elboldogul nélkülem.

Egyszer éppen parkolóhelyet kerestek rám várva, egy háztömb körül keringve. Már harmadszor hajtottak be egy utcába (férjem buzgón józsizta az ott igazoltató rendőröket és egyáltalán mindenkit, aki miatt nincs hely), amikor a családi járgányt megállította az intézkedő hatósági személy. Férjem tapintatlan zaklatásnak vette a gesztust, de valljuk be, nem nagyon volt a rendőrnek más választása. Amikor családunk feje először behajtott az egyirányú utcába, menetiránnyal szemben, az egyenruhás még gondolhatta, hogy ez mindenkivel megesik. Másodszorra már dé jàvu-je lehetett, harmadszorra azonban már rendőrviccek által kikezdett méltósága forgott kockán, így hát a tettek (férjem e pillanatban alkotott előítéletei szerint a tetvek) mezejére lépett.

– Háromszor hajtott be egy egyirányú utcába. Nem látta a táblát?

Majd a költői kérdés után prózára váltott:

– Ez sokba fog kerülni. Tízezernél kezdődik.

Aztán jött a dráma: benézett a kocsiba, melynek hátsó ülésén egymással hadakozó csemetéink „pisilnikell”, „szomjasvagyok”, „holazanya” felkiáltásokkal próbálták férjem értésére adni, hogy most már szervezhetne nekik valami jobb programot.

Ekkor a rendőr, aki nyilván nagy tapasztalattal rendelkezett hasonlóan bonyolult ügyekben, így szólt:

– Három gyerek?

Jelentőségteljesen hátratolta a sapkáját. Férjemben a hosszúra nyúlt hatásszünet alatt az is felmerült, hogy mindez rendőri számítás szerint talán háromszorosára emeli a tarifát. Ekkor azonban az egyenruhás így szólt:

– Akkor most ebből a pénzből vegyen nekik csokit. Nálunk vészhelyzetben is beválik.

Majd még hozzátette:

– Az asszonynak nem kell tudnia.