Lent és fönt, kint és bent – Lackfi János Hinták című darabjáról

Mintha egy terapeuta díványára huppantam volna. És nemcsak, mert a Lengyel Intézet furcsa színpada nem hagyta, hogy otthonosan belehelyezkedhessek a sötétség leplével és színpadi függönnyel védett néző szerepbe. Az előadás nem elkezdődött, hanem már zajlott, amikor nézőként, illedelmes távolságtartással helyet kerestünk a körben, de még így is néha arrébb kellett húznunk a lábunkat egy porszívó vagy egy lerakott váza elől, hogy jelezzük: mi itt csak a nézők vagyunk, kérem! Aztán mégiscsak felültettek minket – a hintába.

Lackfi János Hinták című drámája nem csupán egy anya-lány kapcsolatban röpít fel és merít alá a sebeket és reményeket hordozó szeretet végleteinek ábrázolásával. Anya és lánya maga is láthatatlan láncon függ, amely hol fölrántja őket az égi teljesség ígéretébe vagy a repülés szabadságába, hol visszahúzza őket a félelem, az aggodalom vagy a fizikai törékenység kötelével.

Galgóczy Judit rendező láthatatlan szelídséggel és finom utalásokkal keretezi Peremartoni Krisztina és Soltész Bözse szemérmetlenül hiteles alakítását, amely olyan közelségbe hozta a történetet, hogy a bemutató utáni este nem tudtam értelmezési távolságba kerülni tőle – a fájdalom száműzte a gondolatot. Másnap aztán kezdtek kirajzolódni a részletek, s velük visszatérni belém a hit, hogy e tragédiákkal körbevett anya-lánya kapcsolatban is rejlenek lehetőségek. A szereplők sorsa a boldogság és üdvösség tengelye között halad, a koordinátarendszerben más-más talentumokkal és életeseményekkel araszolnak előre születéstől halálig (vagy tovább), ahogy mindannyian.

A kerti gyermekjáték jól terhelhető szimbóluma a hétköznapi örömöknek és tragédiáknak, hisz a befogadás és elengedés visszatérő emberi feladat mindenféle kapcsolatban.

És miért citálja elő a szerző a két többszáz éves Szent Terézt? Nyilván nem csupán dramaturgiai ürügyként, hogy anya és lánya végre együtt repülőre szálljon, hogy meglátogassa a hozzájuk kötődő szent helyeket. Nem csupán azért, hogy végre legalább mi megértsük, miért nem érthetik ők egymást, hisz egyikük a repülőn éli át a halálfélelmet és a templomban a repülést, a másik pedig épp fordítva. Ahogy a két Teréz is tökéletesen ellentétes karakter. Az egyikük XIX. századi Lisieux-i (kis) Szent Teréz, aki a „lelki szárazsággal és az egyedülléttel” harcol, amely lehetetlenné tette számára, hogy másokkal közelebbi kapcsolatot alakítson ki, de minden szenvedést természetfeletti örömmel fogadott, mint lehetőséget arra, hogy közelebb kerüljön Krisztus áldozatához. A másik a XVI. században élt vidám és szeretetre kész, azonban örökké nyughatatlan, az emberek helyett az ég angyalai közé vágyó Avilai (nagy) Szent Teréz, aki kortársai szerint, (ha nem is légikisasszony volt), de a padló felett lebegett, és azt vallotta: ,,Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől!''

Anya és lánya épp ennyire különbözik egymástól. Elszakadni nem tudnak, ahogy Avilai Szent Teréz írta, aki elszökött otthonról: ,,Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok.'' A darab hősei mégis csak ritka pillanatokban találkoznak igazán, mert más-más magaslatokba, mélységekbe és ritmusra hintáztatja őket az élet, más-más arcát mutatja nekik a világ, a szeretet, az Isten.

A Zsámbéki Színházi Bázis előadása nem egy estére szóló időtöltés, mert, ha engedjük, hallhatóvá teszi a saját hintánk nyikorgását is, amelyről személy szerint hiszem, hogy nem egy Mekk Mester tákolta össze – ahogy a darabbeli kerti hintát a nagypapa, ezért érdemes keresni, ki és hogyan mozgatja.

Következő előadások:

időpont: 2017. május 18-19., 19.30 óra
helyszín: Zsámbéki Közművelődési Intézet és Könyvtár, 2072, Zsámbék, Etyeki u. 2.