Bulizós fiatal volt, ma már jezsuita szerzetesként él Mihalkov Feri atya

Gyereknek lenni szeretetben, felbomlásban  

Mihalkov Feri atya a pesti belvárosban nőtt fel, ott végezte az iskoláit – barátai azzal cukkolták, hogy húszéves koráig nem is kellett bérletet vennie, jószerivel ki sem tette a lábát az ötödik kerületből. Pedagógus édesanyjával, bolgár nemzetiségű, író édesapjával, anyai nagyszüleivel és egy évvel fiatalabb öccsével éltek a családban. Ötéves korában a szülők elváltak, az apa visszatért Bulgáriába. 

Noha olykor kézzel írt levelet küldtek az apjuknak, néhány nyáron pedig nála töltöttek pár napot, Feri mégis az apja, így apaminta, férfiminta nélkül nőtt fel. Az otthoni narratíva az elhagyó apát tette bűnbakká, a gyermeki vétségeket rendre ez a mondat követte: „olyan vagy, mint apád”.  

A hiány mellé szégyen is társult, az, hogy félig bolgárok, szégyellnivaló dologként raktározódott el a Mihalkov fiúk lelkében.  

Feri édesanyja alkoholbeteg volt, amit az öccsével éreztek ugyan, de csak felnőttként tudtak kimondani. A függő szülő mellett felnövők sokszor kiélezetten érzékennyé válnak a hangulatokra, monitorozzák a környezet folyton változó elvárásait, erős megfelelési kényszer alakul ki bennük, és elveszítik a kapcsolatot saját érzéseikkel, szükségleteikkel. Feri is átesett mindezen, még úgy is, hogy édesanyja mindent megadott nekik, nagyon sokat tett azért, hogy megtanítsa a fiait testvérként együttműködni, és hogy jó közösséget találjon nekik.  

Kép

Kép: Bach Máté

Érettségi után Feri az ELTE BTK magyar-bolgár szakára jelentkezett: fölerősödött benne a vágy, hogy újra kapcsolódjon az apjához. Szeretett volna felnőttként beszélgetni vele, mint férfi a férfival, hogy megkérdezhesse tőle, ő hogyan látja a saját életét, és hogyan élte meg a válást. Abban az időszakban többször találkoztak Bulgáriában, de a kiengesztelődést hozó beszélgetés egyelőre elmaradt.  

Az egyetemista lét nagy szabadságot hozott Ferinek, ám eljött az elkerülhetetlen lázadás ideje is, ez a gyerekkorából ugyanis kimaradt: édesanyja mindig hamar visszanyeste az akaratos törekvéseket. A szabadságvágy a hosszú elfojtás után elemi erővel „rúgta be az ajtót”.  

„Másodévtől csak a buli, a nők és az ivás érdekelt. ’97-ben érettségiztem, 2000-ig tudtam elevickélni ezzel az életmóddal. Akkor elegem lett, és kimentem egy évre New Yorkba dolgozni. Ekkor gondolkodtam el tudatosan először azon, mit is akarok kezdeni magammal.  

Egyedül voltam, először kellett a saját lábamra állnom: az önálló felnőtt létben és az istenkapcsolatomban is megerősödtem.  

Éreztem, hogy Isten kezében vagyok, hogy tart engem, alakítja az életem.” 

Növekedés a megtartottságban 

Feri otthonról a vallásosság tradicionális kereteit, a misére járást, az imák és az ünnepek ismeretét hozta. A személyes, élő istenkapcsolat csak később jelent meg az életében – de ehhez a gyerekkori közösségben megélt hit kövezte ki az utat.  

„A Józsefvárosi Szent József Plébániatemplomba jártunk hittanra, ott lettünk elsőáldozók, és ott kapcsolódtunk be a regnumi közösségbe. Itt volt a Regnum Marianum egyik fő találkozási pontja. Három belevaló, elkötelezett az üldöztetések idején is hűséges pap, Bajzáth Feri atya, Somogyi Sándor atya, akit csak Somának hívtunk, és Pater, azaz dr. László Gábor atya volt példa előttünk. Olyan atyák, akikben ott volt a »csupa dal, csupa tűz, csupa élet« lendület, mégis két lábbal álltak a földön. 

A Regnumban a hittanórákhoz képest valami mélyebbet, elevenebbet tapasztaltam: az élő egyházzal, a cselekvő hittel találkoztam. Az alkalmakon, táborokban, kirándulásokon megláttam, hogy az istenkapcsolathoz hozzátartozik a közösségi lét is. Itt egyszerre volt meg a hitre, a magyarságtudatra, a Mária-tiszteletre, a családi életre és a kapcsolatokra nevelés, a sport, a játék – az élet teljessége. Azt éreztük, jó kereszténynek lenni, jó Istenhez kapcsolódni.” 

Képessé válni odaszegődni 

Hivatása szempontjából fontos mérföldkő volt Feri számára a bérmálkozása, tizenhét éves volt ekkor. Tanakodva, ki legyen a bérmavédőszentje, a leendő bérmaapját kérdezte az övéről, aki Loyolai Szent Ignác volt.  

Ferit lenyűgözte a jezsuita rendalapító, többször is elolvasta az életrajzát, és tudta: ő is úgy szeretne élni, mint a szent.  

Hogy ez az „úgy” pontosan mit jelent, akkor még nem volt szavakba önthető, de később, már jezsuitaként pontosan meg tudta fogalmazni.  

„A bérmálkozásom napján a Jóisten mintha picit elhúzta volna az életemet takaró »függönyt«, hogy az apró fénysávban felvillantsa az irányt. Nagyon motiváló volt Szent Ignác útjában, hogy egy felnőtt ember, akinek már van egy sikeres, fényes karrierrel kecsegtető lovagi-diplomata élete, képes 180 fokos fordulatot véve lelépni a kitaposott útról, otthagyni hírnevet, rangot, elismerést, és mindenestől Isten kezébe helyezni magát. Mindig olyan életet akartam élni, aminek van értelme, és azt láttam, hogy Ignác megtalálta azt a valódi mélységet, értelmet, amely mellé érdemes odaszegődni. És oda is szegődött.” 

Hogy Feri is odaszegődjön, arra még várni kellett. Érettségi, bölcsészkar, lázadás, amerikai kitérő következett. Aztán 2001-ben hazajött Magyarországra. Úgy érezte, nemcsak az iskolapadba és az egyre nehezebb otthoni közegbe, hanem a céltalanságba tér vissza. Depresszióval küzdött, lassan elmaradt az egyetemről. Bár örömei is voltak: ekkor komoly párkapcsolata volt egy szeretett lánnyal. Az értelmetlenség-érzet mégis padlóra vitte. Ekkor lélekben újra a bérmálkozás napján felvillantott irányba fordult. Depressziója legmélyén lépnie kellett. Fölkereste a jezsuita rend akkori magyarországi provinciálisát, és mindent elmondott neki. 

Bölcs és szeretetteljes fogadtatásban részesült. A provinciális biztatására részt vett egy lelkigyakorlaton Dobogókőn, a Manréza Ignáci Lelkiségi Központban.  

Innen azzal a három elhatározással tért haza, hogy pszichológushoz fordul, a hivatáskeresésben lelkivezető segítségét kéri, és végre lediplomázik.  

Kép

Kép: Bach Máté

Mindhárom vállalást teljesítette. 2006-tól egy, a jezsuiták által szervezett hivatástisztázó csoport résztvevője lett, ahol más, a családos és papi hivatás között dönteni akaró férfiakkal imádkozták át közösen az évet. Eközben kitartóan tanult a Pázmányon magyar szakon, és élete egyik legnehezebb döntését is meghozta: kilépett a párkapcsolatából.  

„Azt éreztem, nem fair úgy nekifogni a komoly hivatástisztázásnak, hogy »B opcióként« tartom a barátnőmet. A szakítással nagyon megsebeztem őt. Nekem is fájt, de neki még inkább: úgy élte meg, önző dolog Istentől, hogy a terve miatt elválaszt minket. Mégis, ez az én döntésem volt.” 

A mélyülő istenkapcsolat, a lelkigyakorlatok és a belső munka révén Feri két év múlva már biztos volt benne: arra hívja a Teremtő, hogy jezsuita legyen. 2008-ban kérte felvételét a rendbe, és a jelölti év után, harmincegy évesen, 2009. szeptember 20-án lépett be a noviciátusba, majd a tanulás évei következtek: filozófiát és teológiát tanult Olaszországban, Bostonban, Budapesten és Kolozsváron. 2020-tól a marosvásárhelyi jezsuita közösség tagja volt.  

Az Atyában megtalált élet az apával való megbékélést is elhozta.   

„2023-ban meghalt édesanyánk, majd egyre több bolgár hozzátartozó is elhunyt apánk körül, csak mi maradtunk neki az öcsémmel. Mikor felvetettük neki, meglepően hamar beleegyezett, hogy Magyarországra költözzön, hogy időskorában tudjunk róla gondoskodni. Ha nem is megy könnyen a nagypapai szerep, mégis része az unokái, az öcsém négy gyermeke életének. Mi is tudunk találkozni. Bár ez nem a klasszikus, bensőséges apa-fiú viszony, mégis érzem, hogy örül nekem, van köztünk szeretet. Ezért nagyon hálás vagyok.” 

Feri atyát 2023. október 14-én, néhány hónappal szeretett édesanyja elhunyta után szentelték föl. 2024 augusztusában pedig immár jezsuita szerzetesként és papként tért vissza Dobogókőre, ahol azóta is lelki kísérőként szolgál. 

Otthonra lelni a kísérésben 

„A szerzetességen belüli hivatásom a lelki kísérés. A hallgatás, a csend szeretete mindig jellemzett, szívesen vettem részt mély beszélgetésekben már gyerekként is. A jezsuita tanulóévek alatt is folyamatosan részt vettem lelkigyakorlatokon, kaptam kísérést, és sokakat kísértem is. Rendre megéltem, Isten hogyan lép oda hozzánk úgy, ahogyan épp vagyunk. 

Mindenkinek van kapcsolata Istennel – legfeljebb nem tud róla, hogy van. A lelki kísérő nem csak a vele szemben ülőre figyel (mint egy terapeuta vagy lelkigondozó), hanem Isten és a kísért ember kapcsolatára, abba lép be imádságos jelenlétével.  

A kísérés nem irányítást jelent, inkább odaszegődést a másik mellé az Istennel közös útjának egy szakaszára. 

Meghallgatjuk, tartjuk a teret számára, hogy feljöhessen, ami a csendben fel akar jönni. Segítünk neki reflektálni, jobban rálátni Isten jelenlétére az életében. A Lélek vezet, mi csak kísérünk.  

Egyre többen igénylik a segítséget lelki kísérés formájában. Az emberek belefáradtak a felszíni történésekbe, azt a mélységet keresik, ahol nem vagyunk szétszakítva. Régebben általában nagy életdöntések előtt kérték a lelki kísérést, ma a legtöbben gyógyulni szeretnének. Rengeteg sebzettséggel, töréssel, traumával találkozunk. Bízunk abban, hogy a Lélekkel együtt segíthetünk az életrendezésben, a gyógyulásban, az Istennel, az önmagukkal és a másokkal való kapcsolat tisztázásában.” 

Kirajzolódni az alkotásban 

Kedvesen groteszk Szent Ignác-figura találó és kifejező jelenetekben – ezek az illusztrációk derűs elidőzésre, ismerkedésre hívnak a „jezsuita karakterrel”. Feri atya karakterrajzaiban a jezsuita közösség vonásait, értékeit szemlélhetjük.  
 

„A rajzolásról az az első emlékem, hogy a testvérem és én marokra fogjuk a zsírkrétát, és csak rajzolunk, rajzolunk. Volt, hogy az alkotás egy időre kikopott az életemből, és hálás vagyok, hogy jezsuitaként újra része az életemnek a kreatív teremtés, a létrehozás. Az illusztrálás révén a szöveghez, a rendtársakhoz és a Jóistenhez egyszerre tudok kapcsolódni: általában rendi kiadványokhoz, rendtársaim írásaihoz készítek képeket. A kissé groteszk Ignác-alakban a jezsuita közösséget igyekszem megjeleníteni.  

Ezzel a rajzfilmes, esetlen figurával nem élcelődni szeretnék, hanem megmutatni azt a tökéletlen, de valós igyekezetet, amivel Istenre akarunk hagyatkozni. 

A jezsuita küldetéshez hozzátartozik az aktualitás, a párbeszédbe hívás, és a vizuális nyelv alkalmas rá, hogy sokakat megszólítson – online, offline is. Jezsuitaként kommunikációban és kommunióban, közösségben vagyunk: remélem, hogy a rajzaim a párbeszédet és a közösséget tudják szolgálni. A jezsuita hivatásban olyan medret találtam az életemnek, amelybe nagyon sok olyan dolog beleengedhető, amit szeretek, amihez talentumaim vannak, amivel szolgálhatok, és mind egy irányba folyhat: Isten felé.”