Márton Gréta: A győzelem mindig felejthetőbb, mint a vereség

 Igaz, hogy ragaszkodó típus vagy? 

Nagyon! Már gyerekként is nehezen váltam le a szüleimről vagy nyitottam az újdonságok felé, pedig kíváncsi kislány voltam. De igényeltem a biztonságot, ami a mai napig fontos a kapcsolataimban. 

A szüleim három évtizede házasok, harmonikus családban nőttünk fel a két testvéremmel, számomra ez jelenti a példát. 

Sok mindenről le kellett mondanod, hogy élsportoló lehess? 

A legtöbb sportoló, aki sikereket ér el, világéletében arról álmodott, hogy ezt meg azt szeretne nyerni, de én tizenöt éves koromig nem terveztem, hogy kézilabdázó leszek. Amikor viszont Elek Gábor vezetőedző felfedezett, és bekerültem a Ferencváros felnőtt csapatába, valami átfordult bennem. Addig pusztán szeretetből csináltam, és bár beletettem, amennyit csak bírtam, nem szenvedtem a lemondásoktól, ki tudtam élvezni sok minden mást is. Jártam táborokba, szakkörökre, más sportágakat űzni, de attól a ponttól csak a kézilabda létezett. 

Nem okozott dilemmát a családban, hogy akkor mi lesz a tanulással? 

Szerencsére nem. A szüleim tudták, hogy maximalista vagyok és igényes magammal szemben. Sosem mondták, hogy kötelező ötösöket hoznom, mert nekem természetes volt, hogy szeretnék mindig többet tudni. Azóta már el is végeztem egy edzői alap- és egy testnevelő tanári mesterképzést az élsport mellett. A tanulás nekem kikapcsolódás. 

A kézilabda pedig csapatmunka. Csapatban hogyan működsz? 

Nem vagyok vezető típus. Amikor felkerültem a felnőttek közé, két-három évig csak akkor beszéltem, ha megszólítottak. Amíg nem érzem magam biztonságban, visszahúzódom, utána már szeretek nevetni, bohóckodni, de akkor sem a középpontban. 

Felelősséget viszont szívesen vállalok! Azt hiszem, később sem a vezére leszek majd a fiataloknak, hanem az a társuk, akire számíthatnak, ha segítségre vagy bizalmasra van szükségük. 

Úgy, ahogy a családra számíthattál mindig? 

 A nővérem gyógyszerész, mellette amatőr szinten kézilabdázik Németországban, az öcsém pedig a BME-n tanul, és nagyon ügyes különböző fejlesztésekben. A kézilabda miatt otthon gyakran én kerültem a figyelem középpontjába, mintha a családi életünk is a köré épült volna, hogy mikor van meccsem, mikor érek rá. Emiatt kicsit „bűnösnek” is éreztem magam, hiszen minden szem rám szegeződött, de nagyon hálás vagyok, hogy a szüleim a mai napig kijárnak minden meccsemre. Ha az öcsém, aki nem kézilabda-rajongó, is megjelenik lelátón, akkor érzem igazán, mennyire szeretnek. Nemrég egy németországi mérkőzésen a nővérem is meglepett. Megható pillanat volt! 

Van olyan pillanata egy-egy napodnak, amikor teljesen el tudod felejteni, hogy élsportoló vagy? 

Ritkán. Egy sportoló huszonnégy órában sportoló, hiába van vége az edzésnek, utána is muszáj odafigyelnie, hogy jól regenerálódjon, a megfelelő ételt, vitamint fogyassza. És hogy hagyjon időt másra is, ki ne égjen. Ehhez meg kell találni az egyensúlyt, az embernek ismernie kell magát, hogy mennyit bír. És tudnia kell nemet mondani, ami nekem eleinte nehezen ment. 

Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2026. júniusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. 

A magazinra előfizethet itt.