Tűzlépcsők, gőz és blues – ilyen New York belülről
Megismételhetetlen este, ezt már akkor érzem, amikor megtörténik. A Terra Blues nevű zenei klub előtt támasztom a lépcsőkorlátot, a New York-i művésznegyednek számító Greenwich Village-ben. Velem szemben SaRon Crenshaw fekete bluesgitáros és énekes, a legjobbak egyike, akit valaha – az imént élőben – muzsikálni hallottam. Nagyokat pöfékel cigarettájából, miután lejött a színpadról szünetet tartani, szerényen fogadja elismerő kézfogásomat. „Pedig én még el sem adtam a lelkem az ördögnek, mint Robert Johnson” – utal a műfaj atyjára az 1930-as évekből, aki a legenda szerint a gonosszal kötött üzlet révén tett szert virtuóz gitártudására. Mr. Crenshaw a kezembe nyom egy cédét, hogy azt hallgassam otthon, majd átszellemülten visszaballag a misztikus félhomályba, hogy tovább pengesse a csodák húrját. Én pedig a színpad sarkából szívom magamba életem zenéjét.
Még másnap is az ő akkordjaival a fejemben, a dobok ritmusára lépkedek Brooklyn utcáin, ahol – a húzós New York-i árak szorításában – egy nagyobb kartondoboznyi szobát sikerült foglalnom. „Egy köpésre a tömegközlekedéstől” – hirdette a tulajdonos a népszerű szállásoldalon. Nem sejtettem, hogy ez azt is jelenti, a metrók dübörgése már hajnalban kizötyögtet majd az ágyból. Nem baj, annál inkább kihasználom az időt, nyugtatom magam, s a filmekből ismert tipikus brownstone (vörösesbarna homokkő) házakat indulok fotózni a kerület szívébe.
Ahogy halad velem a föld alatt a szerelvény, erősen cserélődik rajta az utazóközönség, egyszer csak azon kapom magam, én vagyok az egyetlen statisztikai kivétel. Mármint akinek nincsen se raszta-, se afrofrizurája, se hangfal a vállán vagy a kezében, se kendő a fején, se lánc a nyakában.
Olyannyira elragad ez a hamisítatlan brooklyni miliő, hogy végül nem is házakat fotózok, hanem egy nyüzsgő tér közepén egy kávézóba ülök be, s az ablakán át egész délelőtt figyelem a fel-alá jövő-menő lakosságot, elmerengve, milyen lehet az életük.
Kimondottan örülök, hogy nem a „kirakat-New Yorkkal” indítottam, de most már ideje azt is – vagyis Manhattant – felkeresni.
A több mint másfélmillió lakosú szigetkerület is különös karaktereket kínál, mintha egy képregényben, szuperhősfilmben vagy romantikus komédiában sétálnék. A férfiakon öltöny csillagos-sávos nyakkendővel, számozott kosárlabdamez, Keresztapa-sapka, a hölgyeken kalap és lezser sportcipő, vagy épp divatmagazinból előhúzott elegáns outfit.
Kapkodom a fejem a végtelen stíluskavalkádban, miközben konvojban guruló sárga taxik dudálnak rám, villódznak a neonreklámok, hömpölyög a Times Square-en a sosem fogyó tömeg. Minden(ki) mozgásban van, kivéve azt, aki megáll befalni egy „New York legjobb hot dogját”, vagy leül a Bryant Parkban kapucsínót kortyolni, újságot lapozni. Érdekes, a modern metropoliszban ez még papíralapon is trendi, nem csak telefonkijelzőn. Ennél békésebb csendre a park mögött a város legszebb közkönyvtárában (The New York Public Library) lelek, ahol az olvasóterem mennyezetén felhők vonulnak – mintha a tavaszi égbolt alatt ülnék.
Újra kilépve az utcára, a járdák alól mindenfelé felszálló titokzatos gőz útját, a több mint százéves városi fűtésrendszer „lélegzetét” figyelem. Ezt a XIX. századi technológiát az épületek fűtése mellett meleg vízhez, légkondicionáló rendszerekhez, a kórházakban sterilizáláshoz is használják.
Amikor a csövekben keringő forró gőz találkozik a hűvös levegővel, szivárgások, szellőzők, csatornák mentén láthatóvá válik, mintha a járdák repedésein át füstölögnének az utcák.
Elképzelem, hogy New York folyamatosan főz valamit a föld alatt – vajon kiderül-e egyszer, hogy mit?
Azt rövidesen megtudom, hogy a Little Italy negyedben jól készítik a spagettit húsgombóccal meg a tiramisut. Igaz, itt nem ínyenc, finomkodó olasz ízekre, hanem amerikai–itáliai „durr bele” fogásokra kell számítani: minden hatalmas, a tányéron üres felületet nem ismernek, és a fűszer is meg-megborul. A szomszédos kínai negyedbe (Chinatown) átérve mintha két öles lépéssel átszökellnék egyik kontinensről a másikra, miközben valójában egy harmadikon vagyok. Piros lámpások alatt egy nagy késsel apró kínai pincér integet. Nem, már nem vagyok éhes, most nem térek be dim sumra, sem pekingi kacsára, pedig az illatuk pazar.
Felnézek a tűzlépcsőkre. Hány és hány üldözési jelenetet láttam filmekben, amelyekben bűnözők vagy titkos szeretők ilyeneken menekültek az igazság vagy a lebukás elől. Ezek a lépcsők a XIX–XX. század fordulójának tűzvédelmi szabályozásaihoz köthetők. Akkoriban a sűrűn lakott bérházakban gyakran ütött ki tűz, miközben a belső lépcsőházak szűkek, nehezen járhatók voltak, ezért előírták egy közvetlen menekülési útvonal kialakítását.
Az öntöttvasból vagy acélból készült szerkezeteket gazdasági és helytakarékossági okokból az épületek külső falára szerelték – így váltak a városkép jellegzetes elemeivé.
Újra felszállok a metróra, s az egyik legpontosabb New York-képet már Queensben, a Queensboro Plaza megállónál kapom el. Amint járművünk előzakatol a föld alól, Manhattan sziluettje tárul elém. Az utasok többsége fel sem néz, én meg úgy bámulok, mint egy újszülött, aki először csodálkozik rá a világra. Ahogy lenyűgözve ingatom a fejem, egy férfi odasúgja: „Új vagy itt?” – „Igen. Te itt élsz?” – kérdezek vissza. – „Itt élek túl” – javít ki komoly arccal, majd felnevet.
A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2026. júniusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
A magazinra előfizethet itt.
Valódi történetek. Valódi értékek. Segíts megőrizni!
A Képmásnál hiszünk abban, hogy a család, az emberség és a minőségi újságírás iránytű a mai világban. De ahhoz, hogy cikkeink, podcastjaink és videóink továbbra is elérhetők maradjanak, rád is szükségünk van. Ne csak olvasd, tartsd is életben a Képmást! Légy a támogatónk, és építsük együtt ezt a közösséget!
Támogatlak titeket>>