„Az újságírással gyógyítani is lehet, nem csak tájékoztatni” – Bursza Krisztina, a Média a Családért díj közönségdíjasa

Mit gondolsz, mi érinthette meg leginkább az olvasókat az általad elmesélt történetben, ami miatt a közönségszavazáson a te írásodra voksoltak?

Reményeim szerint az, amit szerettem volna átadni a cikkemmel: a történetnek a függőség volt a központi eleme, de nem pusztán erről akartam írni, sokkal inkább a mögötte rejlő ember érdekelt. Az, hogy hogyan élte meg az általa megtett utat ez az édesanya, mi adott neki erőt a legmélyebb pontokon, és mi tartotta meg abban, hogy több mint egy éve a józanság útján tud maradni. 

A teljes kép érdekelt a gödörtől a felépülésig, ezt próbáltam emberközeli módon megmutatni.

Hogyan találtál rá a történetére?

Először édesanyám találkozott vele, neki mesélt magáról. Aztán amint én is hallottam róla, nagyon megérintett, éreztem, hogy valamit kezdenem kell a történettel. Amikor felvettem vele a kapcsolatot, rögtön nyitott volt, azt mondta, ha akár egyetlen embernek is segíteni tud azzal, hogy mesél, már megéri vállalnia. Nagyon erősen éreztem benne a segíteni akarást.

Milyen élmény volt számodra a beszélgetés?

Nem volt könnyű. Nagyon mély témáról van szó, és tényleg sok mindent megosztott velem. Volt olyan pillanat, amikor mindketten elérzékenyültünk, de nem éreztem ezt gyengeségnek, inkább annak a jele volt, hogy valódi, őszinte beszélgetés zajlik közöttünk. Az interjú után is tartottuk a kapcsolatot, hogy biztosan úgy jelenjen meg a történet, ahogyan számára is vállalható. A saját nézőpontomból írtam, de nagyon figyeltem arra, hogy semmilyen határt ne lépjek át. 

Egy ilyen érzékeny témánál különösen fontos, mit és hogyan ír le az újságíró, tudni kell, meddig szabad elmenni, hogyan lehet tisztelettel bemutatni egy ilyen történetet.

Máskor is írsz hasonlóan nehéz témákról?

Főként közéleti, kulturális és egészségügyi témákkal foglalkozom, de nagyon kedvelem az interjú műfaját, szeretek beszélgetni az emberekkel. Gyakran visszatérek a nehéz témákhoz, mert fontosnak tartom, hogy beszéljünk az egészségről, különösen a mentális egészségről, hogy ledöntsük a tabukat. Írtam már többek között a depresszióról is. Úgy gondolom, az újságírással gyógyítani is lehet, nem csak tájékoztatni. Nem az a cél, hogy válogatás nélkül bármit elfogadtassunk, hanem hogy segítsünk megérteni, mi állhat egy-egy függőség vagy mentális betegség hátterében. Ha valaki épp nehéz helyzetben van, talán egy ilyen cikk révén felismeri, hogy nem jó helyen áll, és elindulhat a gyógyulás útján.

Tudatosan építed fel a bizalmat az interjúalanyaiddal, vagy ösztönösen a személyiségedből fakad, hogy megnyílnak neked?

Empatikus embernek tartom magam, de tudatosan is figyelek erre. Jelenleg mentálhigiénés képzésen veszek részt, ami még inkább megerősített abban, hogy teljesen előítéletmentesen kell közelítenem minden interjúalanyomhoz. Fontos, hogy valóban őt hallgassam meg, azt közvetítsem, amit ő szeretne elmondani. Arra is figyelek, hogy ne vádoljak, ne vigyek az írásaimba nem szorosan odatartozó elemeket.

Mindig újságírónak készültél?

Nem – körülbelül kilenc évvel ezelőtt csöppentem bele ebbe a világba. Korábban is írogattam, például a Határtalanul program kapcsán, illetve Kárpátaljáról, már az egyetemi évek alatt is jelen volt az életemben az írás. De akkor még nem gondoltam, hogy egyszer hivatás lesz belőle. Egy konkrét munkalehetőség hozta el a fordulatot, amikor elkezdtem dolgozni a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezetnél, amelyhez a Kárpátalja.ma hírportál is tartozik. A szervezet kulturális eseményeket szervez Kárpátalja-szerte. 

Az első munkanapomon vetődött fel, hogy próbáljam ki magam az újságírásban – és ott maradtam. 

Nagyberegi születésűként jelenleg is Kárpátalján tevékenykedem, Beregszászban dolgozom: a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetemen kulturális referensként, valamint az említett civil szervezetnél és a Kárpátalja.ma újságírójaként is tevékenykedem.

Mennyit változott az utóbbi években a munkátok a háborús helyzet árnyékában?

Egyáltalán nem könnyű, teljesen felborultak a mindennapok, ez a munkakörnyezetünkön is érződik. Korábban tízen dolgoztunk aktívan az irodában, mára négyen maradtunk. Az elmúlt négy év mindent átalakított, de megmaradtunk, kitartunk és – reménykedünk.

A következő évekre milyen szakmai terveid vannak?

Szeretnék még inkább elmélyülni az interjú műfajában. Már idén is jelentek meg fontos anyagaim, és folyamatosan azon dolgozom, hogy fejlődjek, minél több embert megismerjek, észrevegyem azokat a történeteket, amelyeket mások talán nem látnak meg. Szeretném ezeket érthetően közvetíteni, hogy tanulni lehessen belőlük. 

Számomra az újságírás szolgálat.

Szabadidődben hogyan kapcsolódsz ki?

Nagyon szeretek olvasni, sorozatokat nézni és sétálni – vagy épp utazni, új országokat felfedezni. Egyik kedvenc könyvem Antoine de Saint-Exupérytől A kis herceg, amely gyerekkorom óta elkísér, bármikor vissza tudok nyúlni hozzá. A másik pedig Max Lucado Értékes vagy című könyve.

Mit jelent számodra a közönségdíj, amelyet elnyertél?

Meglepett, egyáltalán nem számítottam rá, így még nagyobb örömöt okozott. Rendkívül hálás vagyok érte, nagyon jólesett, hogy ennyien támogattak! Úgy érzem, az elismerés nem csupán nekem szól, hanem mindazoknak a családoknak, akik nap mind nap csendben küzdenek.