Molnár-Bánffy Kata: Lehetőségünk van ragyogóvá szeretni egymást

Kiadó- és cégvezető, laptulajdonos, menedzser, filmproducer is vagy –hogyan lettél fotómodell? 

Szepesvári Petrával, az Ahogy vagy projekt alkotójával úgy ismerkedtünk meg, hogy a lányaink általános iskolai osztálytársak voltak, általuk mi is összebarátkoztunk. Petra médiatámogatót keresett az Ahogy vagy projektnek, amit a Képmás örömmel vállalt, hiszen az ember leghitelesebb arca az Isten-képmássága, és ez az érték nagyon fontos számunkra. Ahogy belevágtunk a közös munkába, úgy kerültem képbe – szó szerint – mint a portrésorozat egyik szereplője. 

Mielőtt nekiültünk ennek az interjúnak, a húsvéti „menetrendünkről”, családi, baráti társaságainkról meséltünk. Mennyiben múlik a közösségeinken, hogy rendben vagyunk-e magunkkal?

A jól- és a rosszullétünkhöz is masszívan hozzá tud adni a közösség. Van egy hét-nyolc házaspárból álló társaság, akikkel lassan harminc éve összejárunk: nagyon szeretem őket, fontosak számomra. Ezzel együtt is volt olyan periódus, amikor az ide tartozásom átmenetileg terhet jelentett – ahogy minden csoport, egy keresztény közösség is tud lehúzó lenni –, például amikor valami miatt nem voltam jól, és egy ideig nem volt kedvem részt venni a találkozókon, hibáztattak érte. Persze ma már sokkal elfogadóbbak, türelmesebbek vagyunk egymással, az élethelyzeteinkkel. Az, hogy évtizedeken át ott voltunk és most is ott vagyunk egymásnak, elmondhatatlanul sokat tesz hozzá a jóllétünkhöz. 

Egy korábbi munkahelyemen meséltem valakinek erről a közösségről, elmondtam, hogy együtt ünneplünk, kölcsönösen segítjük egymást, ha valaki költözik, a többiek jönnek pakolni, satöbbi – a kolléga pedig csodálkozva nézett, hogy ilyen még létezik? 

Rájöttem, hogy ez sokaknak nem alapvető, és hogy ezért mi nagyon hálásak lehetünk. Aki gyerekkorától rendszeresen jár keresztény közösségbe, annak sokszor fel sem tűnik, hogy ez milyen megtartó keretet, rendszert, rutinokat ad neki. 

Az Ahogy vagy projekt képein érett korú, a maguk területén sikeres nők szerepelnek. Te is elsőrangú eredményeket tettél le az asztalra kommunikációs szakemberként, cégvezetőként is. A siker inkább segíti az önelfogadást, vagy abba a csapdába ejt, hogy csak akkor érezzük jónak magunkat, ha sikert érünk el?

A sikerhez való viszonyom nagyon ambivalens. Összességében nem érzem magam sikeresnek – akkor sem, ha tételesen felsorolják az elért eredményeimet. Ezt nem álszerénység mondatja velem, csak olyan személyiség vagyok, olyan örökségeket cipelek, amik rendkívül megnehezítik, hogy meg tudjak elégedni az életemmel. Klasszikus elsőszülött vagyok, legidősebb lány egy hétgyermekes családban: ez a szerep lélektani értelemben sok nehézséggel is jár, a legidősebb általában súlyosan parentifikált, korán felnő, felelősnek érzi magát a család minden tagjának jóllétéért, nehezen fogadja el, hogy a többiek is felnőtt emberek, és tud veszekedős, akarnok, idegesítő is lenni. 

De az elsőszülöttség sok jó vezetői tulajdonságot, menedzseri soft skillt is kialakíthat az emberben. A mentális jóllét titka szerintem az, hogy elfogadjuk a lélektani fejlődés ciklikusságát: ha valamivel már megbirkóztunk, lélekben lehántottunk magunkról két-három „hagymahéjat”, és egyszer csak kiderül, hogy ott van alatta a következő megküzdenivaló, akkor újra nekifogunk a belső munkának. Az önelfogadás az, hogy képesek vagyunk szorongás nélkül megélni a saját életünket – az Ahogy vagy projekt nekem inkább erről szól, nem arról, hogy hogy nézünk ki.

Egy hívő ember tudja, hogy gyarló, de azt is, hogy Isten feltétel nélkül szereti. Keresztényként nehezebb elfogadni magunkat? 

Isten valóban úgy szeret, ahogy vagyunk, bűnösen, gyengén is. Ami nem jelenti azt, hogy ne várná el, hogy időről időre tartsunk bűnbánatot, legyünk tudatában, hogy miben kell fejlődnünk, és igyekezzünk jobbak lenni. Épp egy Képmás-interjúban mondta Dejcsics Konrád atya, hogy a Jóisten szeretete abban különbözik az emberekétől, hogy irgalmas. Nekünk is erre a szeretetre kell törekedni. A kereszténység a legjobb esély a reális önszeretetre: igyekszünk tisztában lenni a bűnökkel, azokat megbánni, és elfogadni a Jóistentől azonnali válaszként érkező irgalmas szeretetet. 

Egy Isten nélküli világban a lehető legnehezebb dolog irgalmasan szeretni akár magunkat, akár másokat. 

Van egy kép, aminek központjában a szemed melletti mosolyránc-csokor áll. A ráncaid vállalod, ugyanakkor teszel is az előnyösebb külsőért: tavaly több mint húsz kilót fogytál. 

Ezt egy magamért tett erőfeszítésként értelmeztem, ami sikerélményt is adott, hiszen nem injekciókúrával, hanem kalóriaszámlálással, egyfajta fegyelemmel értem el. Persze örülök, hogy újraa lánykori ruhaméretemet hordom – de amikor elhatároztam, hogy lefogyok, elsősorban a testi-lelki egészségből indultam ki. Sok konzervatív közösségre jellemző, hogy a testtel túl szemérmesen bánik: ha valaki „öltözködős”, megszólják, ha korán sminkel, gyanakszanak rá, a külsővel való törődést pótcselekvésnek ítélik. Pedig az önmagunk irgalmas szeretettel szeretésének ez ugyanúgy része, mint a lelki növekedés. Isten Jézusban maga is testté lett, nem is lehetne nyilvánvalóbb, hogy a testünk is a teremtés része, vigyáznunk kell rá, és ha mi szebbek vagyunk, a világ is szebb. 

Az idő múlását vagy a test változását nehezebb megélni?

Azt hiszem, „friss ötvenesként” a projekt modelljei között az egyik legfiatalabb vagyok, én még szokom az élményt. Aki 65-70 éves, annak ez az életszakasz már ismerős, túl van a menopauzán – ami szintén tabutéma –, én 52 évesen még csak most tanulok a változókor „járulékaival” együtt élni. Ez az önelfogadásnak egy újabb lépcsőfoka. Fontos volna a menopauzáról szélesebb körben beszélni, edukálni, mert amíg egy nő nem ér el ide, addig csak homályos elképzelései vannak róla, de amikor belecsöppen, azt éli meg, hogy akár kritikusan megváltozik az életminősége. 

Szerinted az érett korral együtt jár az a felelősség, hogy az élettapasztalatot tovább kell adni a fiataloknak? 

Felelősségeink és lehetőségeink mindig vannak. De az emberek egy része túl görcsösen szeretné nevelni a többieket. Rossz értelemben vett „értelmiségi” hozzáállás, amikor valaki kötelességének érzi, hogy megtanítsa másoknak, mi a jó – kimondatlanul azt feltételezve, hogy a „tömegek” nem rendelkeznek a kellő bölcsességgel. A generációk közti tudásátadásnak van egy természetes része, de ha emögött nevelő szándék lapul, az bosszant. Sokkal fontosabb egyszerűen együtt élni az emberekkel. Nemcsak a családunkkal, hanem mindenki mással: megnyílni, beengedni az életünkbe őket, belelátni egymás helyzetébe, őszinte beszélgetéseket folytatni. Ez visszavezet a legelső kérdésedhez a közösségekről: nem az a feladatunk, hogy állandóan „vizsgáztassuk” egymást, hanem hogy csökkentsük a stresszt egymásban. Ez a biológiánkra – és egyébként a külsőnkre – is óriási hatással van, nincs az a betegség, aminek a stressz ne lenne kockázati faktora.

Nemcsak a munkahelyi vagy a társadalmi nehézségek fokozzák rajtunk a nyomást, egymásnak is komoly stresszt okozunk kimondott vagy kimondatlan elvárásokkal. 

Azt vallom, amit Szabó Magda: „Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.” Ez valóban felelősségünk, de nem köthető életkorhoz. 

A fotósorozat arra is felhívja a figyelmet, hogy a 40–50 pluszos nők kevésbé jelennek meg a nyilvánosságban. A „láthatatlanságra” szépségipari termékek sora ígér „gyógyírt” ezzel a szlogennel: Ragyogj! Számodra mit jelent, hogy egy nő ragyog?

A fotó, amit Petra kiválasztott rólam a kiállításra, az emberek többségéből épp azt a reakciót váltotta ki, hogy „ez ragyogó”. Furcsa így viszontlátni magam, furcsa kimondani, hogy én is azt érzem: azon a képen ragyogok. De ez azért van, mert Petra így látott, nekem meg jó élmény, hogy ezek szerint engem így is lehet látni. Egy ideig nem jöttem rá, hogy Beyoncé Halo című számában nem „Hello” van, hanem halo, vagyis „dicsfény, glória”. A dal arról szól, hogy akit szeretünk, azt ragyogó fényben látjuk. Ez azt is jelenti, hogy módunkban áll ragyogóvá szeretni egymást. Petra így néz az emberekre, és ezt a ragyogásukat láttatni is tudja anélkül, hogy a hagyományos fotózási eljárásokon túl manipulálná a képeket. 

Az irgalmas szeretet látja a másikat ragyogónak. Anya és gyermeke között ez adott, de a házastársunkra már nem mindig tudunk így nézni – szóval ezt tanulni kell. Egyébként a láthatatlanság valós jelenség, tényleg nehezebb nőként boldogulni, ezt újra meg újra ki kell mondani. Nemcsak azért, mert a munka világában nem vesznek komolyan, hanem mert a kor előrehaladtával elvész az a fajta feltűnés, ami a fiatalsággal járt. Idősödve az ember eleve visszafogottabbá, jó esetben bölcsebbé válik, ami kevésbé „izgi”. De végül is a kiegyensúlyozott, integrált személyiségre hajtunk, nem? 

Ez a portrésorozat a természetes szépséget mint értéket mutatja fel, és a natúr szépség kapcsán a természetközeliség is eszembe jutott veled kapcsolatban. Szeretett hobbijaid a kertészkedés és a gombászás. Látsz összefüggést a természethez való viszony és a külső-belső harmónia között? 

A természet a legfontosabb stresszoldó közegem. Fiatalkoromban sokat túráztam, kirándultam, aztán jöttek a kisgyerekes évek sulival, munkával, lakáshitellel és idegességgel – majd akkor találtam vissza a „szabadba”, amikor a gyerekeim nagyobbak lettek. Szeretek egyszerűen csak lenni a természetben, minden rossz érzést, stresszt kiold belőlem. Az erdő különösen lenyűgöz: egy organikus, millió élettani dologból álló, egymással nagyon szoros kapcsolatban lévő teremtmények egysége. A gombák világa tanít meg rá, hogy a természet egy nagy, légző élőlény, ami nem létezne anélkül a szövedék nélkül, amin keresztül tápanyagok, információk, hormonok áramolnak, és ami az emberi szervezetet is bekapcsolja ebbe. 

Megérezni, hogy ebbe a nagy rendbe tartozunk, ebben megnyugodni, megpihenni – fantasztikus érzés ebben a zajos, pörgős világban, ahol észre sem vesszük, mi minden stimulálja az idegrendszerünket. 

A természet ciklikussága is rendet tesz a lélekben: az, hogy minden változik, hogy egyszer minden zöld, aztán a levelek lehullanak, egyszer elterjednek fajok, máskor kipusztulnak, láttatja, hogy megvan a mi helyünk is, és hogy bármit csinálunk, mégiscsak a Jóisten az úr a világ fölött. 

A zöldség-gyümölcstermesztés azt az alázatot adja meg, hogy ne akarjunk mindent kontrollálni, nem kell mindig mindentől tökéletességet követelni, és tudni kell örülni annak, ami éppen terem – legidősebb testvérként ez fontos lecke számomra. Akkor vagyunk jól úgy, ahogy vagyunk, ha elfogadjuk az életet, az életünket olyannak, amilyen, mint a Jóisten ajándékát. 

Nemcsak a „nagytestvéri” és a termőföld iránti gondosság, hanem a szociális érzékenység is fontos részed. Néhány éve önkéntesként kapcsolódtál be a Felzárkózó települések programba, és Zalakomárban a Máltai Szeretetszolgálat helyi csapatát segíted a hátrányos helyzetű családok kísérésében. Ez olyasmi, amit nem magadért teszel, de hogyan hat vissza mégis arra, ahogy vagy?

Nagyon káros csak arra gondolni, hogy önmagunk megnyugtatására jótékonykodni nem is jótékonyság. Igen, ez az érzés valóban utoléri az embert. De ha egy szolgálat másokon valóban segít, miért ne okozhatna örömet a szolgálattevőnek is? Szuper, ha win-win helyzetek alakulnak ki. A Felzárkózó települések program lenyűgöz, mert egyszerre rendszerszintű és diagnózisalapú: úgy ad szervezett, sokoldalú segítséget a legkiszolgáltatottabb embereknek, hogy az eszközei személyre szabottak maradnak. Nagyon sok embert ismertem meg a Máltánál a FeTe program révén, akik elképesztő munkát tesznek abba, hogy a legszegényebbek saját erejükből élhessenek. Egy önkéntes alkalom során egész nap a Jelenlét Ponton főztem, és a konyha melletti helyiségbe jöttek a helybéliek ügyes-bajos dolgaikkal a szociális munkáshoz. Akaratlanul is végighallgattam, milyen súlyos helyzeteket kell egyetlen napon belül megoldani. 

Az ilyen kistelepülésen dolgozó segítő szakemberek sokkal több és nehezebb döntést hoznak egy nap, mint egy menedzser egy cég élén – mondom ezt menedzserként egy cég élén. 

Ha félre tudjuk tenni azt a vágyunkat, hogy közvetlenül a legrászorultabbaknak segítsünk, és merünk a profi segítők mellé állni a magunk szakértelmével, akkor igazán hatékony lesz a szolgálatunk. Azért érdemes önkéntesként vagy bárhogy kapcsolódni olyan projektekhez, amelyek ténylegesen a legszegényebbeken segítenek, mert ilyenkor szembesülünk azzal, hogy a saját életünk a maga középosztálybeli adottságaival – ahogy Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szokta mondani, a „jóléti erkélyen” – ajándék, és minden percében hálásak lehetünk érte. Ugyanakkor fontos megélnünk a képességünket és a lehetőségünket arra, hogy elszánással, akarattal, munkával, áldozattal, pénzzel – de igen, szebbé, jobbá tehetjük mások életét és a világot. És ha megtehetjük, akkor kutyakötelességünk ezen munkálkodni is. 

A kiállítás április 3-tól április 29-ig megtekinthető a Bonbonier Choclate (Budapest, Ráday utca 25.) kávézóban.