„A fényképezés olyan, mint a labdázás” – Elhunyt Keleti Éva

„Ő nagy ember” – gondoltam magamban, amikor felkértem a beszélgetésre. Mint minden elismert művésszel való találkozás során, természetesen akkor is azon izgultam, hogy méltónak talál-e majd arra, hogy partnerként kezeljen az interjú közben. De kár volt aggódni: az első kérdése az volt, hogy ugye nem baj, ha tegeződünk. 

Keleti Éva egyáltalán nem volt megközelíthetetlen, érdemeiből falakat építő művész (jaj, hogy kikívánkozik most ebből a mondatból az a szó, hogy „volt”, Éva!). Sokkal inkább azon kevesek egyike, aki egész életében a szeretet alapú kapcsolódásért, a falak lebontásáért tevékenykedett. Közvetlenségével mindenkit levett a lábáról, sugárzott belőle valami, amitől az ember azonnal ellazult és jó hangulatba került. Az „energiavámpír” antonímáját Éváról volna jó elnevezni! 

Megjelenésével olyan légkört teremtett, melynek minden molekulája azt zsizsegte a fülekbe: „Gyere velem, és csináljunk valami jót!”   

Életműve megkérdőjelezhetetlen jelentőségű, és ékes bizonyítéka az örökérvényűségnek: nem követett fotográfiai vagy ideológiai divatokat, nem volt sem „babája”, sem kiszolgálója senkinek. Portréi és előadásképei halhatatlanná tették a magyar kulturális élet legfontosabb pillanatait és legnagyobb ikonjait, megőrizve őket egy olyan korszak számára, amelyet látszólag a pillanatnyi jelen dominál. Bár képei első ránézésre a külsőt jelenítik meg, Éva valójában mindig azt kereste a lencsén át, hogy mi lapul mélyen, legbelül.  

Azt vallotta, hogy bár a vonások megöregednek, a lélek ugyanolyan marad, és egy kapcsolat sem „öregszik”, legfeljebb megérik. Képeivel soha nem a saját zsenialitását kívánta hangsúlyozni, inkább abban hitt, hogy a fényképezés partneri viszony: „Olyan, mint a labdázás, ha éppen sikerül elkapni a labdát, jó a játék” – mondta csillogó szemekkel, amikor a hivatásáról kérdeztem.  

Egész életében kíváncsi és tettre kész ember maradt, mindig volt benne elég gondolat a folytatáshoz. 

Amikor az okostelefonok megjelentek, akkor sem sopánkodott a „régi szép időkön”, vagy vizionálta a fotográfia halálát: inkább telefont ragadott és fényképezett. Sőt, még okosórát is használt, a végsőkig kitartva amellett, hogy bár a digitális világot megtanulta, gondolkodása egész életére analóg maradt. 

Amikor az utolsó interjúnk során jó kisdiák módjára sorolni kezdtem az érdemeit – Balázs Béla-díj, Prima Primissima díj, érdemes és kiváló művész –, rám nézett és szerény mosollyal az arcán azt mondta: inkább írjuk azt, hogy fotográfus. „Én egyszerű fotográfus vagyok.” 

Úgy hagyta itt a földi létet, ahogy érdemes meghalni: lélekben fiatalon és mindig alkotásra készen. 

Köszönünk mindent, Éva!