Nekem többé senki ne mondja, hogy 60 fölött mindenkinek „lefőtt a kávé”!

A két házaspár, Nick és Cat illetve Lydia arról mesélnek, hogyan lehet 60 felett is izgalmas életet élni és szenvedélyesen kapcsolódni.
Nick és Cat Ausztráliában élnek, a keleti parton, egy Tasmánia nevű szigeten. Nick nyugdíjas pedagógus, aki az életre nevelte tanítványait a szabadban, ahol sok mindent megtanulhattak önmagukról és a környezetükről is. Cat korábban rendezvényszervezőként dolgozott. A párnak egy lánya született, aki épp a hazaérkezésük környékén ad életet első unokájuknak. „Remélem, időben hazaérünk” – mondja mosolyogva Cat. 

„Én tipikus holland vagyok. A vízen születtem” – Lydia nevetve kezd bele a történetbe, utalva arra, hogy egy lakóhajóban látta meg a napvilágot. 

Harmincöt éve házasodtak össze Peterrel, aki hozzá hasonlóan szociális munkásként dolgozott: hajléktalanokon, prostituáltakon, drogosokon, fogyatékossággal élőkön próbáltak segíteni. „Egy ponton muszáj volt abbahagynom, mert szívproblémáim lettek, és nem tudtam tovább végezni az utcai szolgálatot” – mondja Peter. 

Utazás, szabadság és szerelem

Mindkét pár sokat utazik. Cat és Nick egy évet töltött Dél-Amerikában, Nick fiatalon Dél-Amerika legdélebbi pontjától elmotorozott egészen Kanadáig. Azért volt erre lehetősége, mert Ausztráliában egyes munkahelyeken a kiégés megelőzése végett időnként hosszabb szabadságot is ki lehet venni, hogy az ember azt csinálja, amit igazán szeretne. 

„Húszévesen kezdtem el utazni. A családom Hollandiából származik, ezért odamentem először, aztán bejártam Európát. Ezt követően elmentem Dél-Afrikába, ahol születtem. Ez már negyven éve volt! Egy katonai teherautón utaztam Johannesburgból Londonig, egész Afrikán át, végül két évet töltöttem világ körüli utazással. Izraelben egy kibucban voltam önkéntes, de Egyiptomban is eltöltöttem egy kis időt” – meséli Nick.

„Édesapám amerikai volt, édesanyám angol. A háború végén ismerkedtek meg, apám a légierőnél szolgált Angliában. Öten vagyunk testvérek” – veszi át a szót Cat, aki bár Amerikában született, 18 hónapos korában a család Ausztráliába költözött.

Peter és Lydia is sokat utazott, bár ilyen hosszú időt egyikük sem töltött kalandozással. A holland házaspár járt többek között Nepálban, Oroszországban, Mongóliában és Ausztráliában is. Amikor az idei Európa-túráról kérdezem őket, azt mondják, semmit nem terveztek meg előre. 

„A túlzott tervezés mindig csak bajt okoz.” 

„Csehország, Szlovákia és Magyarország után a következő állomásunk Pozsony, majd Bécs, aztán Prága vagy Németország, onnan pedig hazamegyünk. Van egy hajónk, azzal is tudunk utazni, Hollandiában szinte bárhová el lehet jutni vele” – magyarázza férfi, akit lenyűgözött a magyar főváros szépsége, nyugalma és közbiztonsága. 

A bedobozolt biciklik öt évet vártak rájuk Amszterdamban

Caték az Európa-túrát még a Covid előtt akarták véghezvinni, csakhogy a határokat közvetlenül indulás előtt lezárták. „Akkor már nyugdíjban voltunk, eladtuk az Adelaide melletti házunkat, vettünk egyet Tasmániában, de a határzárak miatt két szék között a pad alá estünk: sem az utazásra, sem a költözésre nem volt lehetőség. Nem volt hová mennünk” – emlékszik vissza Nick. „Hajléktalanok lettünk” – erősíti meg nevetve Cat.

A pár végül úgy oldotta meg a lakhatását, hogy az egyik rokonuk birkafarmjára mentek, ahol fél évig dolgoztak, mielőtt átköltöztek Tasmániába. „A bicikliket még öt éve adtuk fel, és most tudtuk kinyitni a dobozt Amszterdamban a rokonainknál. Hat hete indultunk, Rotterdamból Mainzba tekertünk a folyók mentén Németországon és Ausztrián át! Gyönyörű vidék” – mondja Cat, aki mostanra már nagymama.

Kalandok, amik összekovácsolnak

Nick szerint az utazás egyik vonzereje, hogy láthatják, hogyan élnek más emberek. De a gasztronómia is fontos számukra, kifejezetten olyan helyeket keresnek, ahol a helyiek esznek. Amikor a gyomorbántalmak veszélyéről kérdezem az ausztrál biciklist, ad egy jó tanácsot: „Ha előtted készítik el, akkor nem szokott gond lenni belőle.”

„Mi Marokkóban egyszer egy csésze teától lettünk rosszul” – veti közbe Peter, aki szerint utazás közben fontos, hogy az ember a helyi szabályokat kövesse, és ha kell, merjen segítséget kérni. 

Cat azt vallja, ha történik valami, fontos, hogy az ember nyugodt maradjon, és úgy oldja meg a helyzetet. 

„Például Vietnámban egyszer hálókocsiba vettünk helyjegyet, csakhogy a kalauz másnak is eladta az ágyakat, így ott találtuk magunkat a helyünkön egy csapat ázsiai férfival. De rendesek voltak, megtanítottak minket köszönni, és az úton elég volt csak egymásra mosolyogni” – eleveníti fel a nem mindennapi élményt Peter. 

Amikor az utazás kapcsolaterősítő hatásáról kérdezem őket, Nick elárulja: amikor Cat és ő randizni kezdtek, bár sok időt töltöttek együtt, mégsem ismerték igazán egymást. „Amikor egy évig Dél-Amerikában utazgattunk, mindennap más kihívással szembesültünk, megtanultunk egy új nyelvet, próbáltunk boldogulni. Egy furgont is vettünk, az az egy év nagyon összekovácsolt minket. Egy kapcsolatot próbára tesz, ha ennyire ismeretlen közegben kell együttműködni. Persze nem volt mindig minden tökéletes, néha veszekedtünk, de tudtuk, úgy kell rendeznünk a dolgainkat, hogy a nap végén ugyanabban a kocsiban kell aludnunk” – idézi fel nevetve Nick. 

Cattel együtt az utóbbi öt évben egy százéves házat újítottak fel Tasmániában, napi tíz órát dolgoztak rajta, így nem maradt idejük egymásra. Most, hogy újra négy hónapig együtt utaznak, ismét felfrissül a kapcsolat. „Egymásra támaszkodunk. Egy csapat vagyunk” – bólogatnak mindketten. 

Cat szerint a hosszú kapcsolat titka az, hogy jó barátoknak kell lenni, és fontos a közös érdeklődés is. 

Nick szerint is kellenek a közös alapok, de az is fontos, hogy az embernek legyen saját érdeklődési köre. „Cathy imád kertészkedni, én utálok. De ha kell, bármit megépítek neki a műhelyemben, mert azt nagyon élvezem. Tudni kell kompromisszumokat kötni, elfogadni dolgokat, megbeszélni, amit kell. Ha összeveszünk, nem kiabálunk egymással, inkább sétálunk egyet, aztán egy óra múlva rájövünk, hogy amin veszekedtünk, az talán nem is olyan fontos. Nem szabad napokig vagy hetekig cipelni a haragot” – osztja meg bölcs életszemléletét Nick. 

Peter és Lydia ikerfiaikat a születésük után rögtön elvesztették. Együttérző csendben hallgatjuk történetüket, de Peter megnyugtat: szülőségük nem tabutéma, lehet róla beszélni. „Mi sokat tanultunk abból, hogy elvesztettük a gyerekeinket. Új terveket kellett kitalálnunk, mindent újra kellett kezdenünk. Egymásra támaszkodtunk. De emellett az is fontos, hogy mindenkinek legyen saját élete. Engem a motorozás érdekel, Lydiát más, és a barátainknak sem kell feltétlenül közösnek lenniük” – mondja Peter. 

Napi 90 kilométer 82 évesen

Amikor a legszebb emlékeikről kérdezem, Cat feleleveníti, hogy a Párizs–Budapest útvonalon megismerkedtek egy amerikai párral, akikkel egy ideig együtt rótták az utakat, s azóta is kapcsolatban vannak. Sajnos amerikai biciklistársuk olyan nagyot bukott a kétkerekűvel, hogy Győrben kórházba került, ezért Cat és Nick azt tervezik, hogy vonatra szállnak, és segítenek nekik eljutni Ferihegyre, hogy hazarepülhessenek. 

Kalandornak lenni ugyanis bajtársiasságot is jelent. 

Lydia és Peter számára csodás élmény volt felfedezni az egykori vasfüggöny mögötti világot. „Megéreztük, mennyire fontos a szabadág. Hollandia túlzsúfolt, túl közel élünk egymáshoz, ami konfliktusokhoz vezethet az emberek között. Budapesten a boltban például senki sem sietett, Hollandiában az emberek éjjel-nappal rohannak” – sóhajt Peter.

„A legjobb dolog, amit megtapasztaltunk, hogy az élet nem ér véget 60 évesen. Találkoztunk egy 82 éves holland férfival a Rajna mentén, aki körbebiciklizte Németországot, végig sátorban aludt, járt Indiában, Marokkóban, Vietnámban. Azt mondta, az unokája csak napi 45 kilométert enged neki megtenni. Mi büszkén meséltük, hogy 80-at tettünk meg aznap, ő meg csak mosolygott, aztán azt mondta: »Én 90-et mentem, de ne mondjátok el az unokámnak«” – zárja gondolatmenetét nevetve ezzel az inspiráló történettel Nick.