Kecskét nevelő őz, házőrző gólya – különleges állatközösség Sukorón

Aki a kanyargós sukorói utcákon elér a békés, csöndes környezetben kialakított Vadmadárkórházig – amelynek történetét a tervek szerint hamarosan egy ifjúsági regény örökíti majd meg –, az a kerítésen betekintve tapasztalhatja, hogy nem csupán madarak, hanem akár őz, kecske vagy kutya is lakója a szépen gondozott fűvel borított kertnek. Kék-sárga színben pompázó és rózsaszín-szürke tollas papagájok illegetik magukat az egyik röpdében, kicsit arrébb csodaszép gólyák emelgetik hosszú lábaikat, a kert közepén pedig egy réti sas tárja ki hatalmas szárnyait, de élnek itt hibrid sólymok és baglyok is.  

Hogyan tudják elfogadni egymást az állatok egy ilyen különleges közösségben?

Ezen a területen egyrészt a Vadmadárkórházon keresztül ellátott vadon élő vagy vadmadarakat, másrészt állatorvosként megmentett bármilyen rászoruló egyéb állatokat tartunk. Van itt például mentett kecske, cica, úgyhogy szinte minden mentésre szoruló vagy mentett állatot befogadunk. Viszonylag békésen elvannak egymással az állatok – van, akit szoktatni kell, de van, aki azonnal beilleszkedik. Amikor a kis kecske jött, akkor például az őz hamar megmutatta neki, hogy ki az úr a háznál, de nem szokott gond lenni. Ezek a repülni képtelen gólyák nem foglalkoznak senkivel, az embertől félnek, viszont, ha más állat közel megy hozzájuk, akkor odacsapnak a csőrükkel, és rendet tartanak. 

Éjszakai kamerán láttuk például, hogy amikor egy róka megpróbált bejutni, akkor körbefogták és elkergették. Nekünk tehát ők a házőrzőink.

Látni itt madárröpdéket is, hiszen tudható, hogy nemcsak gyógyítjátok a sérült madarakat, hanem el is helyezitek őket addig, amíg újra szárnyalhatnak. Ha pedig nem tudnak, akkor befogadjátok őket, igaz?

A madarakat három helyen tartjuk, gyógyítjuk: a kezelőben történik az orvosi beavatkozás, az ellátás, a műtétek, ezt követően kerülnek át az állatházba, ami egy intenzív kórteremnek felel meg. Végül a röpdékben helyezzük el őket, amelyek között vannak bemutató és betegeket fogadó röpdék. Ha visszakerülhetnek a természetbe, akkor a Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány segít a felkészítésben. Itt Szalai Gábor támogatja a munkámat szakemberként, terepmadarászként, ő dönti el, mikor engedhetők el a madarak. Azok, amelyek nem tudnak visszatérni a természetbe, egy bemutató röpde lakói lesznek. 

Némelyek csoportosan tarthatók, de vannak antiszociálisabb jószágok, akiket nem lehet összeereszteni. A baglyok aranyosak, mindegyikük csapatban látható nálunk, a kisebb kuviktól kezdve az uhukig vagy erdei fülesbaglyokig. A karvaly és a héja vagy az északi sólyom azonban egyedül lakik. A papagájoknál nagyon vegyes a kép: a pici barabandtól a kék-sárga aráig jól megvannak együtt, de megfelelő beszoktatással kakadu is lakhat velük. Ennyi idő után már minden faj esetében tudjuk, kikkel hogyan lehet bánni.

Kép

Berkényi Tamás segítőivel sok-sok foglalkozáson mutatott már be vadmadarakat – fotó: Vadmadárkórház

A madármentés lélekmentés – ez a nagyon szép mottó fémjelzi a tevékenységeteket. Jövőre, 2026-ban már harmincéves lesz a Vadmadárkórház – miben változott ennyi idő alatt a mentés, a gyógyítás, és körülbelül hány madarat, ezzel együtt lelket mentettetek meg? 

Most már inkább a gyógyításon van a hangsúly. Ha egy kicsit cinikus lennék, azt mondanám, hogy ma már mindenki ment, menthet madarat azzal például, ha fészekből kipottyant galambot visz haza és etet. A mentés tágabb fogalom, én inkább már a gyógyításra, az állatorvoslás szűkebb szegmensére koncentrálok. A nem kifejezetten állatorvosi feladatokat, például a fészekből kiesett fiókák gondozását szeretem rábízni más, ezzel foglalkozó szervezetekre. Hála az égnek mára viszonylag sok van belőlük. Ez némi hangsúlyeltolódást jelent részünkről az utóbbi időben, amelynek az oka részben az, hogy a harminc év alatt felhalmozott szakmai tudást inkább a gyógyításra szeretnénk fordítani.

Menteni egyre többen akarnak, szeretnek – kezelni, gyógyítani azonban viszonylag kevesen tudják a madarakat – ez az állatorvosláson belül is külön szakág. Egzotikus állatok orvosa szakképesítés kell hozzá. 

A fiókák etetéséhez, neveléséhez nem szükséges ilyen végzettség, azt jó szándékkal és némi ismerettel bárki megteheti. Persze nem mindenki fogadja el ezt az érvet, sok vitánk volt, de azt gondolom, hogy ha egy madár nyílt szárnytörését kell megoldani másfél órás műtéttel, akkor nekünk az az elsődleges dolgunk. Értem a hozzáállást és a harminc éves múlt miatti bizalmat, viszont a másik ok, ami miatt nem foglalkozunk fiókákkal, az, hogy nincs kapacitásunk ennyi állatot befogadni, rendezni. 

A kórházban jelenleg is telt ház van, csak a beteg, sérült egyedeket fogadjuk, az ellátást pedig önkéntesekkel tudjuk megoldani, akikből azért nincsen sok. (Ottjártamkor éppen két fiatalember serénykedett a röpdéknél, de kiderült, hogy rajtuk kívül kevesekre lehet számítani rendszeresen – a szerk.). Az elmúlt években – talán picit nekünk is köszönhetően – egyre fontosabb, népszerűbb a vadmadarak mentése, és több olyan mentőhely létesült, amely állatorvos nélkül működik, tud segíteni. Nekünk tehát az a dolgunk, hogy ellássuk, gyógyítsuk a komolyabb eseteket. 

Kép

Berkényi Tamás egy vendég malukui kakaduval – fotó: Vadmadárkórház

A kezdet viszont nehéz lehetett az 1996-os nyitáskor. A célokat tekintve mi volt akkor előtérben, és jelenleg mit tartotok szem előtt?

Az elején, amikor még állatkórházi állatorvosként próbáltam mindent megtenni a madarakért, nem sokan hittek ebben, kevesen értették, hogy mit szeretnék. Volt, aki egyenesen azt mondta: madarat saját pénzen menteni olyan, mintha kidobnám a pénzt az ablakon. Ahhoz képest az emberek mára sokkal nyitottabbak lettek, és ugyan nem szeretem az érzékenyítés kifejezést, de sokak figyelmét ráirányítottuk a madarakra. Mondhatjuk, hogy kezdetben ez volt a cél. 

A mostaniakat tekintve három kívánságom lenne: végtelen forrás, végtelen kapacitás és végtelen terület. Így, azt gondolom, hogy a világ összes madarát meg tudnám menteni, ami az én nagy vágyam. 

Ma már kizárólag magánadományokból működünk. Az önkénteseknek nagyon sokat köszönhetünk, ám ők akkor jönnek, amikor tudnak, akarnak, így pedig nehéz szervezni a munkát. A madármentő munkát én is önkéntesen végzem, miközben el kell tartanom a családomat, tehát dolgozni kell, sokat. Ezért is lavírozok a madármentés, a családom és a pénzkeresés között. Ha lenne annyi pénzünk, amennyi egy gazdagabb országban jut erre a területre, akkor sikerülhetne megvalósítani minden vágyamat. 

Azt gondolom, hogy harminc év alatt azért letettünk valamit az asztalra, a körülmények mégsem ezt igazolják. És itt nem az emberek megítélésére gondolok. Mert bár Fehérvári Vadmadárkórházként indultunk, végül mégsem sikerült úgy megvalósítani a terveimet Székesfehérváron, ahogyan terveztem. Ugyanakkor a szemléletformálásban nagy szerepünk volt, van, mert arra a módszerre, amit a pedagógus feleségemmel, Ildikóval kidolgoztunk, most is nagyon büszke vagyok. 

Sok fotót látni arról, ahogyan gyerekeknek, csoportoknak beszéltek a madarakról. Közülük talán sokan „megfertőződtek” a madármentéssel, illetve maguk az állatok, a madarak is hálásak lehetnek a gyógyításért. Már ezért megérte, nem?

Igen, az állatok valóban hálásak. A mentés, gyógyítás és a szabadba való lehetőség szerinti visszaengedés mellett cél volt annak idején a gyerekek szemléletformálása. Ez akkor kezdődött, amikor az első gyermekünk húsz évvel ezelőtt megszületett – annak idején azt fogalmaztuk meg a feleségemmel, hogy olyan lesz a világ, amilyenné mi magunk, szülők formáljuk. Mi azt tűztük ki célul, hogy madarakat, rászoruló állatokat mentünk, és ha ezt látja a gyermekünk, akkor az jó példa lehet. Így alkotta meg Ildikó „A madármentés lélekmentés” mottójú programunkat, amellyel egyfajta hozzáállást mutatunk a fiataloknak, akiknek ezáltal jobb lehet a lelkük, az életük, tehát a madármentés az ő lelkük megmentése is egyben. 

Arról nem is beszélve, hogy aki madarat ment, az embert is menthet.

Elkezdtek bennünket hívni óvodák, iskolák, sok foglalkozást tartottunk csoportoknak, fiataloknak, azzal párhuzamosan, ahogyan a két gyermekünk nőtt. Nemrég egy bölcsis csoport is bejelentkezett, ami azért még nagyobb kihívás. Nagyon szeretem ezeket a feladatokat, ha nem volnék állatorvos, akkor talán leginkább pedagógus lennék. Ha azt kellene megmondani, hogy mi a Vadmadárkórház értéke, akkor a mentés mellett biztosan ezt mondanám. Éppen ezért remélem, hogy ezután is sok gyerekhez tudunk még elérni.