Ács Fruzsina: „Én ott szeretek próbálkozni, ahol sokan feladják”

Mennyire azonosítják a színpadi karakteredet a személyiségeddel? 

Szerintem nincs akkora különbség egy stand-upos színpadi és magánéleti karaktere között, mert ő az írója is a produktumnak. A színpadi karakter persze túlzó, élesebb, hangosabb, sűrítettebb.  

Nem vágysz néha arra, hogy kicsit kevesebbet tudjanak rólad, kevesebben ismerjenek? 

Az emberek általában kedvesen jönnek oda hozzám. Az érint rosszul, amikor valaki csak néz hosszan, ismerős vagyok neki, de nem tudja, honnan. Ez tud feszélyező lenni. Ha mellette még rossz napom is van, úgy érzem, hogy tárgyiasítanak, és megszűnök embernek lenni. 

A humornak a hétköznapokban van feszültségoldó hatása, kapcsolatteremtő szerepe. Ugyanakkor az előadásaid fontos témákkal is foglalkoznak: kapunyitás, párkeresés, hipochondria. Van szemléletformáló szándékod is? 

A pálya elején vagyok, ez a második est, amellyel Szabó Balázs Mátéval turnézunk. Nem szeretném túlmisztifikálni a stand-up szerepét. Az egyik célja biztosan az, hogy aki – miután végigdolgozott negyven órát a héten és – eljut egy ilyen előadásra, másfél óráig ne azzal foglalkozzon, hogy szervizbe kell vinni a kocsit, vagy mi van a gyerekkel, mi lesz a munkahelyén. Azt szeretnénk, hogy másfél órán át felhőtlenül szórakozzon, örüljön. És ez az élmény tartson ki neki egy-két hétig. Fontos az is, hogy olyan témák, helyzetek, élmények is előkerüljenek, amelyekről ugyan nem beszél mindenki, mégis mindenkinek ismerősek. Ez azért lényeges, hogy ne legyen tabu, és a néző megélhesse, hogy mivel ugyanazt érzi, mint a többiek, nem ő fura, hanem mindenki fura. Tehát senki sem az. Így pedig nem kirekesztett. A nevetés túlélés is. 

 Kaptál visszajelzéseket arra a jelenetedre, amelyikben arról mesélsz, hogy a katolikus iskolában hogyan zajlott a szexuálisnevelés-óra? Sokaknak ez is felszabadító lehetett. 

Igen, ennek a tabusítása rengeteg asszociációra készteti az embereket. De például a Jézussal való poénkodás után olyat is írtak, hogy az ítélet napján majd el kell számolnom. 

Ez melyik poén volt? 

Hogy három napig másnapos voltam, és Jézus is három nap alatt támadt föl. Teljes káosz lett a kommentszekcióban, de ezeket nem tudom már magamra venni. 

Régen fájtak a kommentek, sok bántó is volt, de ma már egyre kevésbé hallom meg őket. 

Van olyasmi, amivel nem szívesen viccelsz? 

Olyannal nem szeretek viccelni, amihez nem kötődöm, amihez nem értek – ezek félremehetnek. De mindenhol szívesen használom a humort. A boltban az eladókkal, például a kasszánál, ha egy teljesen idiótán viselkedő ember volt előttem. Szeretem humorral oldani a feszültséget, akár munka közben is. Nagyon ritka az a pillanat, amikor nem lehet viccelődni egyet. 

Nem érzed annak veszélyét, hogy valaki a humor mögé bújik a konfrontáció, a szembenézés helyett? 

Úgy fogalmaznék, hogy arra nem jó a humor, hogy elfedjük vele az érzéseket. Velem az is gyakran megesik, hogy két üvöltözés közben van egy nevetés. De attól még az intenzitása megmaradhat valaminek, és nem mindegy, hogy mennyire ütjük el viccel. Az nem jó, ha valaki soha nem mondja ki azt, ami fáj, az viszont igen, ha a humor átszövi az életünket. 

Nem fordult elő, hogy emiatt nem vettek komolyan? 

Olyat el tudok képzelni, hogy elmondom valamiről, hogy fáj, és azt mondják rá, hahaha. Mert azt hiszik, viccelek. De azok, akik ismernek, komolyan veszik, ha ilyesmiről beszélek. 

Milyenek egy stand-upos hétköznapjai? 

Én szeretem, hogy káoszosak. Nem látom még egy héttel előtte, hogy milyen lesz a hónapom vagy akár a következő napom, bármikor csöröghet a telefon – én ezt a bizonytalanságot szeretem. 

Ez inkább vadászó életmód, mint gyűjtögető. 

Merthogy nem az van, hogy nyolctól ötig kell dolgozni, hanem az egyik nap háromtól kell éjfélig, a másik nap pedig mondjuk csak egy órát. 

És mikor érzed hazafelé azt, hogy elejtetted a vadat?  

Ha sikerül egy előadás, az mindig nagyon jó érzés, de hát nyilván ez függ attól is, hogy milyen a közönség, ami nagyon doppingol. Nyilván, ha nem olyan jó, akkor nyomom bele az energiát, de utána nem adrenalin szabadul fel, hanem elfáradok. Az sem rossz, hisz az a lényeg, hogy a közönséget kiszolgáljam. 

Viszel a zsákmányból annak, akivel együtt vagy? 

Ugyanúgy meg tudom osztani az élményt a párommal, mintha ez bármilyen más munka volna. Persze, ami a színpadon történik, azt igazán azzal tudom megbeszélni, aki ugyanazon a színpadon állt ugyanazon az estén. Jelenleg Szabó Balázs Mátéval vadászom. Ha vidéken vagyunk, hazafelé elsősorban egymással beszéljük meg, hogy ki mit tapasztalt, különben elég magányos volna az egész. Sokan, akik önállóznak, az előadás után ott maradnak a rengeteg érzéssel egyedül. 

Hogy érzed magadat nőként egy férfias műfajban, ahol sokszor a gyengeségeiddel állsz ki? 

Ha valaki a gyengeségein viccel, attól még kelthet magabiztos hatást.

 Ma már nem olyan kuriózum egy női humorista, mint akár tíz évvel ezelőtt. 

Nőies ruhát szoktam felvenni, ki szoktam húzni a szememet. Ugyanakkor a színpadra állva belém nem kell hogy szerelmesek legyenek, mint a színésznő által alakított Júliába. Nekem az a szerepem, hogy fel tudjak szabadítani embereket. Amikor valaki sírva röhög, és csapkodja a térdét, és tényleg látszik rajta, hogy már nem érdekli, ki mit szól körülötte, nekem az a legjobb érzés. 

Az új előadások nehezen készülnek? 

Az a nehéz, hogy az ember ugyanolyan jót vagy inkább jobbat akar írni, mint amilyen az előző volt. És azt sem könnyű elfogadni, hogy az első estén még egészen másképp néz ki egy stand-up, mint mondjuk a harmincadikon. A harmincadik és a háromszázadik már nem annyira különbözik egymástól, de amíg beáll, az kegyetlen. Folyamatosan kiveszek egy poént, berakok egy másikat, átírom, nem jó, kihúzom, megint átírom… A lehető legmasszívabb, legsallangmentesebben megírt szöveghez is kell az előadás. Ezt nem lehet otthon megcsinálni, muszáj megtapasztalni, hogy a közönség hogyan reagál. 

Meg tudod határozni a te sajátos stílusjegyeidet? 

Ez nagyon nehéz, nem szoktam ezen gondolkozni, csak csinálni. Talán egy kis különbség a többiekéhez képest: a beszélgetés a közönséggel. 

Ez olyan, mint a háló nélküli kötéltánc, sosem tudhatom, mi lesz. 

Volt már, hogy valaki elmesélt valamit, és egyszerűen csak azt tudtam rá mondani, hát ez nem volt fantasztikus. Viszont a közönség szereti, ha beismerem, hogy valami nem jött össze, azzal feloldom az ő feszültségüket is.  

Mi tartott ezen a pályán abban a fél évben, amikor még kevesebb volt a pozitív visszajelzés? 

Minden előadásban volt, ami jól működött, és éreztem, hogyha egyszer meg tudtam írni, akkor meg tudom írni másodjára is. Ami nem jó, azt ki kell rakni, ez is nagyon nehéz az elején. Aztán az ember ráérez, hogy mi az, ami ő, és mi az, ami kell és tetszik a közönségnek, vagyis hol van a közös metszet.  

Volt előzménye annak, hogy ilyen kitartóan tudsz menni a célod felé?  

A játékban és úgy általában mindenben szeretem azt, amihez sok kitartás kell.

 Igazából én ott szeretek próbálkozni, ahol sokan feladják. 

Azt hiszem, így neveltek, hogyha valamit nem tudsz megcsinálni, akkor valószínűleg nincs hozzá kedved, vagyis a te hibád.  

Ez kemény útravaló. 

 A humorérzéket nem adják ingyen, bármelyik kollégát meg lehet kérdezni. Nyilván vannak kivételek, de ha körülnézünk, akkor kiderül, hogy a nagyon vicces embereknek általában vannak problémái, és ez nem azt jelenti, hogy ők szerencsétlen emberek. Ugyanakkor valamiért kialakult, hogy így oldják a feszültséget.  

Vannak megvalósításra váró gyerekkori álmaid? 

Az volt a gyerekkori álmom, hogy ne kelljen bemenni az iskolába reggel nyolcra. Ezt sikerült megvalósítanom. 

Ezt csak ki kellett várni. 

Nagy álmaim nem voltak, a mostaniak is átlagosak, valami szép helyen lakni, elutazni messzebbre is néha. De igazából arra vágyom, hogy függetlenül tudjak létezni a világban. Hogy nagyjából azt csináljam, amit szeretek, nagyjából akkor, amikor szeretném és azzal, akivel szeretném. 

Hová szeretnél utazni? 

Most Új-Zélandot néztük ki, az egyéves tervben benne van. 

Mi vonz az utazásban? 

Abban semmi, csak ott lenni szeretek szép helyeken, nézni, milyenek az emberek, élményeket gyűjteni. A szervezést is általában másra hagyom, de nekem nincsenek is igényeim. Mindegy, hogy hogy jutunk oda, meg hogy mik lesznek a programok, csak ne nekem kelljen ezzel foglalkoznom. Úgy gondoltam, hogy azért volna jó eljutni Új-Zélandra, mert ott forgatták A Gyűrűk Urát, és azt bírtam. De nem fogok beöltözni hobbitnak, és rohangálni a reptéren, nem ez a terv. De azok a tájak gyönyörűek, engem ez a zöld füves, legelős, mezős dolog vonz. De általában mostanában a nyaralásaim nagy része azzal telik, hogy sokat alszom, mert akkor tudok pihenni. Én nem vagyok az a sátorozós, aki egy hátizsákkal barangol olyan helyekre, ahol soha nem jártak turisták, és aztán halat pucol. Szeretek kényelmesen lenni. 

Akkor mi neked a szabadság?  

Amikor úgy fekszem le, hogy aznap dolgoztam, de másnap nincs semmi dolgom. Az tökéletes. Amikor tudom, hogy lesz huszonnégy órám, és semmit sem kell csinálnom. Nem kell se e-mailt írnom, se telefont intéznem, se boltba mennem. Nagyon sok programom van, sok realityt kell megnéznem, szeretek videójátékozni, berakok valami komfortos sorozatot. 

Szóval nem mindig a nagy dolgok a jó dolgok. 

Ilyen pihenésről ritkán mesélnek interjúkban… 

Ja, hát pont most csináltam ilyesmi videót, hogy én ezt vállalom. Persze, nagyon jó, hogy eljárok múzeumba, színházba, de az is nagyobb lélegzetvételt igényel. Szerintem a teljes pihenés és szabadság az, amihez nem kell egy lélegzetvételnyi energiabefektetés sem, és ideális esetben ezt valakivel együtt lehet csinálni. Ahogyan én a barátnőimmel, a párommal szoktam. Az a szabadság, amikor éppen nem jár semmi az agyamban, és az nagyon ritka.  

Ez az interjú a Képmás magazin 2025. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.