Fontosabbak, mint valaha – a családi hagyományok megtartanak, biztonságot adnak

Rántott hal, ecetes-hagymás krumplisaláta, házi tartármártás. Nem a hétvégi menüsort tervezgetem magamban. Ez a felsorolás nekem sokkal többet jelent puszta étkeknél, gyerekkorom karácsonyait idézi. A mi családunkban évről évre minden szenteste ez volt ugyanis a szokásos menü, ami nagyszülői örökségként maradt ránk, és ami mellett a mai napig kitartunk. Apánk például annyira komolyan vette, hogy még a legkisebb mértékben sem lehetett tőle eltérni, holmi kísérletezgetésekkel megtörni. 

Szerencsénkre, vagy mert lehet, nagyon nem volt más választásunk, mindannyian szerettük és vártuk az ünnepi lakomát. A vacsora végeztével, szintén a tradíciók szerves részeként – amíg örökre le nem hunyta szemét – Nagymamám kivonult a konyhába, kötényt kötött a szép ruhája elé, és nekifogott a borleves elkészítésének. (Később, amikor ő már nem volt velünk, ez az elem kikopott a tradícióból.) 

Évtizedek jöttek-mentek, mégis ahányszor csak ezekre az együttlétekre gondolok vissza, gyerekkorom „védett” burkában érzem magam. 

Hasonló, szívet melengető emlékeket idéznek meg bennem azok a húsvétok is, amiket az apró bakonyi falucskában élő unokatestvéreinknél töltöttünk: a házsor végében húzódó, mai fejjel a legjobb indulattal is csak egy nagyobb dombnak nevezhető „hegyről” színesre festett, húsvéti tojásokat gurítottunk le, a falusi gyerekekkel közösen. Ahogyan az is, hogy a mindennapos rituálénk részeként Apánk minden áldott reggel és este kakaót főzött nekem és az öcsémnek, majd a kedvenc bögréinkben ágyba hozta nekünk.

Mai, rohanó világunkban hajlamosak vagyunk alábecsülni azoknak az apró, ám annál jelentősebb szokásoknak a szerepét, amelyeket a családok teremtenek saját legszűkebb köreikben és visznek tovább, akár generációkon át. A közös vasárnapi ebédektől az ünnepekhez kapcsolódó rituálékon át ezek az alkalmak nem csupán arra szolgálnak, hogy közben jól érezzük magukat, annál jóval összetettebb szerepük van. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Mindennapos rutin vagy hagyomány? 

A családi rituálé alapfogalmát Steven J. Wolin pszichiáter és Linda Bennett, a George Washington Egyetem családkutatási központjának kutatója írta körül elsőként, 1984-ben. 

Megfogalmazásuk szerint ez egy olyan szimbolikus kommunikációs forma, mely során viselkedésünkkel, jelenlétünkkel vagy hiányunkkal, illetve a jelenlétünk minőségével üzenetet fogalmazunk meg családunk számára. 

Ezek a rituálék időben ismétlődőek, általában valamilyen forgatókönyv mentén írhatók le, és kifejezik a család érték-, attitűd- és hiedelemrendszerét. 

Wolin és Bennet három szinten határozta meg a családi rituálék különböző típusait. Megközelítésük szerint az első szinten olyan rituálék találhatóak, melyek a kultúrába, például ünnepek köré ágyazódnak. Emiatt számos családban hasonlóképpen zajlanak az események, a köréjük kialakult szimbólumok mindenki számára egyértelműek. A következő szinten a névnapok, születésnapok, évfordulók állnak, míg a harmadik csoportba azokat a rituálékat sorolták, amiket mai kifejezéssel élve gyakran „napi rutinként” is szoktunk emlegetni, és amik általában a mindennapok szervezésében játszanak fontos szerepet. 

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association – APA) egy, a 2000-es évek elején megjelent tanulmányában 50 évre visszamenőleg tekintette át a vonatkozó kutatásokat. Átfogó vizsgálatukban arra a megállapításra jutnak, hogy ezek a rituálék a családi élet erőteljes szervezői, amelyek állandóságot, stabilitást képesek nyújtani különösen a kihívásokkal teli, nehezebb időszakokban vagy változások idején. Az áttekintés a mindennapos családi rutin és a családi rituálé közötti különbségekre is kitér: míg a családi hagyományok különleges jelentőséggel bírnak az érintettek számára, a rutinok gyakran olyan alapvető tevékenységek, amik leginkább a családi egység működésének fenntartásához szükségesek. Ismétlődően fordulnak elő, és nem rendelkeznek azzal a fajta szimbolikus jelentéssel, mint a családi rituálék. 

A családi tradíciók azok, amik érzelmi lenyomatot hagyhatnak bennünk, amiket újra és újra „visszajátszhatunk” emlékezetünkben. Ugyanakkor bármilyen rutinban megvan a lehetőség, hogy rituálévá váljon. 

„Előfordulhat, hogy a felnövekedésünket ritkán vagy egyáltalán nem jellemezték rituálék, azonban belül vágyjuk az össze- és valahová tartozás érzését, amely egyébként létszükséglet. A valahová tartozás, a valódi intimitáson alapuló kapcsolatok hiánya hosszú távon melegágyát képezheti az izolálódásnak. Ezen a ponton nem a rituálé, hanem az abban rejlő emberi kapcsolat hiányát érezzük meg és erre szomjazunk, így voltaképpen a rituálé kialakítása egy, a belső világunkon túlmutató, abból kitekintő társas folyamat. Kapcsolódás önmagunkkal, de egyúttal a másikkal is, ami gyógyító hatással bír, és elengedhetetlen a »szürke«, vagy inkább szürkének megélt hétköznapok és a saját életünk felértékeléséhez. A rituáléban pontosan az teljesül, ami a Gestalt pszichológia egyik fontos és szerintem örök érvényű paradigmája/tanítása, pláne, ha emberi mivoltunkra gondolok: »Az egész több, mint a részek összessége.« Ez a több a kapcsolat. Ezt érdemes tudatosan keresnünk, ha rituáléra vágyunk: kapcsolatot másokkal és ezen keresztül magunkkal” – véli Üveges Anna pszichológus.

A mindennapos esti meseolvasás, vagy a közös húsvéti tojásfestés nem csupán egyszerű szokás; egy-egy fontos lehetőség arra is, hogy a családtagok mélyebben egymáshoz tudjanak kapcsolódni. Amellett, hogy a családi hagyományok a kötődést, a közös értékek megélését segítik elő, állandóságot, biztonságérzetet adnak a gyerekeknek. A tudat, hogy a péntek esték például a közös családi filmnézést jelentik, vagy hogy a születésnapjukat mindig megünneplik szélesebb családi körben, kiszámíthatóságot ad a gyerekeknek. 

Ez az állandóság segít az érzelmi biztonság kialakításában, ami elemi fontosságú a kora gyermekkori fejlődésben. 

„A rituálé, miként Márai Sándor az ünnepről írta, olyan »varázsos rendhagyás«, amely magában hordozza az emberi létezés tiszteletét, annak különlegessége iránti elismerésünket és a pillanatok megismételhetetlenségét. Egyéni és kollektív szinten is hozzánk ad, ha ezt a tiszteletet le tudjuk róni mind a saját, mind a mások élete és életciklusa előtt, ha meg tudjuk adni a teret annak, hogy a megszentelt pillanatban elidőzzünk – jelentsen ez számunkra bármit. Én úgy gondolom, a ma emberének kifejezetten nehéz a szó szoros értelmében megérkeznie, úgy bármibe. Még ennél is nagyobb kihívás számára, hogy ha megérkezett, jelen is tudjon maradni. A rituálék jelenlétbe hívó, ha úgy tetszik, »mindfulness« jellege segíti ezt a mindennapokban gyakran kudarcba fulladó törekvésünket. A minőségi kapcsolódások, a valóban átélhető érzelmek a jelenlétben találnak ránk. Pontosabban mi találhatunk rájuk, ha kellően odaszentelődünk.” – magyarázza Üveges Anna.

A családi hagyományok másfelől vigaszt, védelmet nyújthatnak a kihívásokkal teli, nehezebb időkben. Ha veszteség ér bennünket, a közös étkezés vagy egy szeretett hagyomány ébren tartása segítheti a megküzdést. A gyerekek ráadásul ezen keresztül azt is megtanulhatják, hogy még a nehéz időszakokban is megmaradnak bizonyos kiszámítható dolgok, például a hagyományok. 

Továbbá arra is emlékeztethetnek mindannyiunkat, mi az, ami igazán számít az életben: a családunk, az emberi kapcsolódásaink. 

Hagyományaink fenntartása ugyanakkor rugalmasságot is kíván. Mint minden más dolognak, úgy a hagyományainknak is alkalmazkodniuk kell a folytonosan alakuló világhoz, hogy élhetők maradjanak számunkra. Bár a megváltoztatásuk gyakran kihívást jelenthet, egyúttal lehetőséget is kapunk általa: új rítusokat teremthetünk, a régi tradícióinkat pedig felülvizsgálhatjuk és átalakíthatjuk.