Nálunk elveszőben van az, amit Egyiptomban még őriznek

Mi volt az első benyomásod, amikor beléptél Egyiptomban egy kopt keresztény kolostorba?

Az, hogy mennyire szép egy ilyen közösségben megélni a kereszténységet, ez lehet a vallás igazi, ősi arca és ereje! A Nátron-völgy, ahol jártunk, Kairótól száz kilométerre, egy sivatagos területen található. Onnan ered a neve, hogy az ókori egyiptomiak erről a vidékről nyerték azt a nátronsót, amit a temetkezéseknél a mumifikáláshoz használtak. Az itteni kolostorok nem olyan turistalátványosságok, mint a piramisok, ide csak rendőri engedéllyel lehet belépni.

A 4-5. században élt Szent Bisoj egyiptomi ókeresztény remetének (akinek Bishoy, Pisoi sőt Phaiszosz névváltozata is ismert) volt egy látomása, amelyben felkereste őt Krisztus, ő pedig megmosta a lábát. A szerzetes a sivatagban, ahol élt, kolostort alapított, ma itt vannak elhelyezve a földi maradványai és relikviái, melyek előtt az idelátogatók leróják tiszteletüket. A ma mintegy kétszáz szerzetes otthonául szolgáló Szent Bisoj kolostorról és az egyiptomi kopt keresztények életéről Lázár Imre Egyiptomi kolostorok című könyvében olvashatunk részletesebben.

Hogyan jellemeznéd az ikonikus Szent Bisoj kolostor miliőjét?

Családias hangulatú közösségi térként, ahol felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt jó együtt lenni. A templomban a hívők ültek a szőnyegen, támaszkodtak az oszlopoknál, a gyerekek játszottak, de nem hangoskodtak. Az egyik helyiségben épp a Bibliát tanulmányozták, de ahogy beléptünk, már minket üdvözöltek, és megmutattak minden zegzugot. Úgy vélik, a külföldi látogató szerencsét hoz, s mivel ritkán érkeznek hozzájuk ilyen messziről, fotózkodni kezdtek velünk. Hisznek benne, ha a kezünkbe adják a gyermekeiket, áldásban lehet részük. Egyik pillanatról a másikra az én karomba is került egy kisbaba.

Olyan érzés volt, mint rájönni arra, mi számít igazán az életben – megállt egy kicsit az idő.

Miként viszonyultak hozzátok a szerzetesek?

Ugyanilyen kedvesen. Volt köztük, aki nemcsak arabul, hanem angolul is beszélt, sajátos akcentussal. Kevés ember szemében láttam valaha olyan csillogást, alázatot és elkötelezettséget, mint az övében. Pedig azt mesélte, hogy eredetileg ő nem készült szerzetesnek, nem is érzi magát méltónak erre a feladatra. A hívek hozzá is odaléptek, hogy simogassa meg a gyermeküket, óriási tisztelet övezte. Mutatta a csuklóján a kopt kereszt tetoválást, amit minden kopt keresztény visel, majd a köré gyűlt gyerekek is megmutatták a saját ugyanilyen tetoválásukat.

A kopt egyházban használt kopt kereszt, a hit és az odaadás szimbóluma tipikusan két egyenlő hosszúságú, vastag vonalból áll, amelyek középen derékszögben metszik egymást. Mindkét vonal három pontban végződik, amelyek az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságát jelképezik.

Át lehet érezni, fel lehet fogni a helyszínen, milyen régi, patinás falak között lépked az ember?

Akkor éreztem át például, amikor egy 8. századi eredeti (!) faajtót, egy pátriárka egykori ajándékát figyelhettem meg ott, a sivatag közepén… De a szerzetes egy régi malmot is mutatott, amely még mindig működik, kipróbáltuk. Ekkor kikereste magyarul azt a bibliai szakaszt a telefonján, ami egy malomkövet említ: „Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe dobják, mintha csak egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül.”

Található itt egy úgynevezett Mártírok kútja is: a régi időkben a berberek és a beduinok sokszor megtámadták ezeket a kolostorokat, és állítólag ebben a kútban mosták meg a véres kardjaikat, miután megöltek több száz szerzetest.

A temető is izgalmas, mert egyrészt nem a földbe temetik a szerzeteseket, hanem cellákba, másrészt nemcsak két dátum szerepel a sírköveiken, hanem akár négy-öt is: a születésé, a szerzetessé válásé, a fontos pozíciók betöltéséé és a halálé. A minket kísérő szerzetes is megmutatta, hol fog majd feküdni, a tanítómestere, mentora, példaképe mellett.

Kép

A Szent Bisoj kolostor − Fotó: Nagy Zsuzsanna

A Szent Mária El-Sourian kolostorban – más néven a szírek kolostorában – is jártál, amely a Szent Bisoj mellett áll, ám azt (a neve is erre utal) Szíriából érkezett ortodox szerzetesek alapították.

Az ő teológiájuk eltért a kopt keresztényekétől, ezért váltak külön. A 7. században épült templomuk részben megmaradt úgy, ahogy anno létrehozták. Több festékréteg lebontásával kerültek elő benne azok a 8. századi freskók, amelyek alatt, a főoltár mellett találtam egy feliratot: St. Cosma e Damiano… Meglepődve figyeltem fel rájuk, hiszen Szent Kozma és Damján a firenzei Medici-család védőszentjei. Szíriából származtak, és a kereskedelmi útvonalak mentén jutott el ennek a 3–4. századi testvérpárnak a kultusza a városba. A Medicieknek nem volt arisztokrata múltjuk, de kellett a családjuknak védőszent, és ez a testvérpár kézenfekvőnek tűnt, mivel orvosok voltak, ami olaszul többes számban annyit tesz: medici.

Mindez rímel arra, amit vallasz, hogy Firenze nem ér véget Firenze határainál. Milyen összefüggést találtál még a toszkán város és az egyiptomi kopt keresztények között?

Toscanában 14–15. századi úgynevezett tebaide témájú festményeken sokszor megjelennek ezek az egyiptomi kolostorok, hisz Firenze mindig összeköttetésben állt a keleti világgal. Például a San Marco Múzeumban Beato Angelicótól találunk egy alkotást, amely mint egy tesz-vesz várost, úgy ábrázolja Vádi Natrúnt és a kolostori életet. A festő sosem járt Egyiptomban, noha ő is keresztény kolostorlakó volt, aki a fantáziájával kiegészítve továbbgondolta a keresztény remeték életét.

Találunk ott tűzokádó sárkányt, medvével táncoló szerzetest, patás ördögöt, aki épp bekopogtat egy sziklába vájt házba, de angyallal beszélgető, látomást látó szerzetest is.

Ott van a halál, az imádság, a kísértés, az egymáshoz kapcsolódás, a természettel való összhang. Angelico ezeket az első remetéket valódi példaképekként ábrázolta.

A Galleria dell’Accademiában pedig egy Paolo Uccello-kép látható: ez is a fantáziára hagyatkozik, de kicsit jobban a közösségre fókuszál, korabeli ruhába öltözött szerzetesek imádkoznak rajta egy barlangban. A harmadik kép a pisai Camposantóban egy Bonamico Buffalmacco-freskó, amely egy sorozat része, megjelenik rajta a pokol, az utolsó ítélet. És egy díszes ruhába öltözött nő, aki nem lelki tanácsot kér egy szerzetestől, hanem ördöglába van, tehát ő maga a kísértő. Úgy voltam vele, ha a három festő nem jutott el Egyiptomba, majd én elmegyek helyettük, és megnézem a szerzetesek mai valóságát. Ezért indultam útnak, és amit találtam, az fantasztikus volt, minden várakozásomat felülmúlta!

A csodákon túl tapasztaltál valamit abból, mennyire nehéz ma Egyiptomban kereszténynek lenni?

Európában azt gondoljuk, ez nem egy életbiztosítás, mert még az utóbbi évtizedekben is hallottunk üldözésről, gyilkosságokról. Én kétszer jártam Egyiptomban, ahol a muzulmánok vannak többségben, de részükről szerencsére nem tapasztaltam semmiféle erőszakot vagy haragot a keresztények felé. Nyilván nehéz tíz nap alatt teljes képet alkotni, de keresztény oldalról is mindenkit megkérdeztem, akivel találkoztam, hogy milyen kereszténynek lenni Egyiptomban. Mind azt mondták, hogy nincs különösebb probléma, senki sem bántja őket.

A szerzetes is, aki körbevezetett, azt állította, hogy régebben ugyan nehezebb dolguk volt, de a jelenlegi egyházpolitikának köszönhetően most jól megvannak.

Délen, Asszuánban és Felső-Egyiptomban is találkoztam keresztényekkel – például asszonyokkal beszélgettem egy bazárban –, ők is hasonlóról számoltak be. Láttam hatalmas kopt templomokat, Kairóban egy egész negyedet, ahol csak ők élnek, és úgy éreztem, talán más a valóság, mint amit mi gondolunk. Európai turistaként biztonságban éreztem magam mindenhol.

Mi az, amit az egyiptomi életből általános tapasztalatként, akár tanulságként megőriztél?

Egyiptom népessége elképesztő mértékben növekszik. 1950-ben 20 millióan voltak, két éve pedig már 105 millióan, azaz 70 év alatt megötszörözték a létszámukat! Egy városi családban minimum három gyerek születik, egy vidékiben hat-hét, a muzulmánoknak büszkeség a nagycsalád. Az is érdekes tapasztalat, hogy Egyiptomban a szolgáltatások területén minden apró feladatra jut egy-egy ember. Míg mi Európában próbáljuk a munkafolyamatokat automatizálni, a szolgáltatásokat önkiszolgálóvá tenni, Egyiptomban a megélhetés érdekében pont az ellenkezője történik. Van egy ember, aki ha megérkezel, felviszi a táskádat a szobába, egy másik csak az ajtót nyitja neked. Gyerekek hozzák a pitát a reggelihez a hajón, a Níluson, máshol a pincérek mellett szintén gyerekek énekelnek a turistáknak pár euróért. Egyszerre két pincér lép oda hozzád, egy harmadik hozza a teát, a negyedik zenél.

Emberek vesznek körül, nem QR-kódok, aminek van egyfajta romantikája.

Illetve volt egy ékszerész, akitől gyűrűt vásároltam, és hosszan elbeszélgetett velem. Azt is elárulta, úgy gondolja, hogy az ő nagyapja Tutanhamon. Érdekes, hogy bár a mostani egyiptomi araboknak genetikailag vitathatóan lehetne csak köze az ókori egyiptomiakhoz – hiszen ők a hetedik században jöttek Egyiptom területére –, a mai napig minden egyes helyi hisz benne, hogy ők a fáraók leszármazottai.

Van bármi, amit értékként ellesnél, magaddal hoznál Egyiptomból Olasz- vagy Magyarországra?

Európában egyre jobban élünk, egyre nagyobb luxushoz vagyunk szokva, az én vendégeim is keresik az előkelő helyeket, az extra szolgáltatást. Olaszország elkényeztet, ha hagyod. Egyiptomban sokan élnek, sokféleképpen, talán többen a jólétet nélkülözve, de mintha megőriztek volna valamit abból a jó értelemben vett egyszerűségből, ami nálunk elveszőben van, pedig érték. A modern világ veszélye lehet az egymástól való elszigetelődés: már nem kell bemenni a postára, sem szólni a pincérhez, már mindent online rendelünk, az iskolával is online tartjuk a kapcsolatot. A mesterséges világban eltűnhet az, ami a lényeg lenne. Nekem idegenvezetőként az is a misszióm, hogy segítsem megélni az emberi találkozásokat, mert ha utazva akár csak egy rövid párbeszéd erejéig helyiekhez kapcsolódhatunk, annak pótolhatatlan ereje van, és az utazás alatt szerzett élményeket megsokszorozhatja.