Az elmúlt szünidő: elkötött végű gyöngysor

Ezek a sötét gondolatok persze nem szeptember elsején kezdődtek, hanem már augusztus 20. után, amikor tudjuk, mit csinál Lőrinc, amikor kiürül a Balaton partja, és csak a fáradt olajszag áll meg a strandbüfék előtt. Amikor a szülők, lesújtott gyermekeikkel az oldalukon az Ápiszban (bocsánat, korosztályi elszólás: a hipermarketekben) füzetcsomagokat válogatnak, és elefántos-szagos radírokkal igyekeznek kedvet csinálni tízhónapnyi tanuláshoz.

Szorongásom augusztus 31-én általában bénító méreteket öltött, és Karinthy nyomdokain álmodoztam arról, hogy az iskola kapuját kivették, hogy a lépcsőn lemenet másnap majd utánam fog szólni valaki, hogy tévedés történt, még van legalább egy hónap szünidő… Hát, nem szólt.

Húsz évet tanultam iskolarendszerű oktatásban, és tanár lettem. A szeptember elseje lassan belső paranccsá vált, évkezdetté, amelytől a történéseket számolom. Törvényszerűséggé, mint az aratás vagy szántás ideje, visszatérő fordulóponttá, ami soha nem lett rutin.

Lassan, de tényleg nagyon lassan, elkezdtem benne szeretni a szigorúságát, a határvonalakat, az elvágólagosságot. Azt, amiből manapság olyan kevés van. Mert mondják, hogy már nem válik el élesen gyerekkor a felnőttkortól. Láthatjuk is a mamahotel-papabank lakóinál, a többszörös családelhagyóknál, a felnőtten gyerekes döntéseket hozóknál, hogy összemosódtak a határok. Összecsúsztak az életszakaszok, de a szerepek is, gondoljunk akár a tekintély, akár a nemek kérdésére. A határtalanság kora sok szabadságot ígér, és izgalmas kihívásokat. Már nemcsak a konyhagép multifunkciós, nemcsak a telefon okos, hanem a tudományágak is keverednek, hogy újra felfedezzék az „egészet”, sőt, a „mindent”.

Ebben a korban szinte illetlenség, ha valaminek vége van. Szinte szemtelenség, ha nemcsak kezdetről, hanem végről is beszélünk. Ma nem szerencsés elvágólagosnak lenni.

A fiatalok szakítás után is „együtt maradnak” kedvesükkel a közösségi oldalon, ahogyan időben és térben sem vagyunk már kénytelenek pusztán emléknek tekinteni senkit és semmit. Ez a világ nem szereti az éles határvonalakat. Nekünk, akik még emlékszünk, milyen volt szigorú, kényszerítő és megalázó ideológiai és földrajzi határok között élni, nekünk ez maga lehetne a boldogság.

Mégis, a folyékonnyá, és elhatárolhatatlanná vált világban áhítozunk néha a vég és kezdet találkozásának szigorú, de tartást adó pillanataira.

Mert fájt, hogy elmúlt a szünidő, de, mint az elkötött végű gyöngysorból, így lett belőle lánc: valódi történet. Mert a határoknál szembe kellett nézni, neki kellett rugaszkodni és el kellett határozni magunkat. Szeptember elsejét ma a fordulópontok ismerős örömével és fegyelmezettségével várom. Üdvözlöm benne a rendet, amelyet végül megtanultam, és amelyet még sok ezer iskolás tanul minden ősszel.

Szeptember elsején – bár titokban még mindig remélem, hogy kivették az egyetem kapuját – már tudom, hogy egy nyár megint véget ért. És attól hogy véget ért – és csakis attól – az életemmé vált.