Nagy-Anyák

Bár az elmúlt években magam is egyre gyakrabban hívom „Maminak”, valamikor csakis Anyu volt az édesanyám. Ez volt, és talán ez is maradt a legfőbb hivatása. Hiszen, amikor a lányaimat szereti, engem szeret, miattam olyan fontosak a számára. Rám néz néha, és azt mondja: „El sem hiszem, hogy anya vagy. Hogy már két lányod van. Két ilyen lányod!” És olyankor én sem nagyon hiszem, mert pont úgy néz rám újból, mint gyerekkoromban.

Hányféle tekintet az övé… Az aggódó, amikor éjjelente paplanba gyömöszölve ziháltam a nyitott erkélyajtónál, ő virrasztott velem. S amikor a kórházba kísért, nemcsak az asztmás kisebbért szakadt meg a szíve, hanem a nagyobbért is, aki otthon megint arra ébred, hogy a szomszéd néni vigyáz rá. A büszke – amikor felvettek a nyolcosztályos gimnáziumba, amikor érettségiztem, diplomáztam, csupa-csupa büszkeség áradt belőle. A szorongó, tanácstalan, amikor végigjárta velem a kamaszkor minden szülőknek tartogatott bugyrát: az elutasítást, a lázadást, aminek sokszor éppen az látta kárát, ami a legfontosabb volt számára: a saját gyermeke.

Amikor az első lakásomat megvettem, együtt sikáltuk ki, rendeztük be. Elmentünk, és bevásároltunk minden szükséges holmit, ami egy háztartásban kell. Este volt, mire visszaértünk, lekísértem, és elköszöntünk. Ki-ki ment immár a saját otthonába. Néztem utána az egyedül kullogó anyámnak, és sírtam. Éveken át cipelte a szülői terheket, félelmeket, szorongásokat, felelősséget egyedül. Mégis elégedett az életével, nem bán semmit.

Nincs hiányérzete, mert „neki a jó Isten megadta a legfontosabbakat, minket és az unokákat, és még hivatásában is szép karriert futhatott”.

Nem morog az öregség miatt, sem azért, hogy a fél életét társ nélkül élte le, sem azért, ha önző gyerek módjára a mai napig elvárnánk, hogy mindent mögénk helyezzen újra és újra.

Ezzel azonban még nem fogytunk ki az ünneplendőkből. Ma már a gyermekeim szemén keresztül látok sok mindent. Például a másik Nagymamát. Akinek a hangja mélyen beleivódik a lányaim emlékeibe, mert soha nem fogy ki a szép dalokból, a talányos mondókákból. Nem fárad bele a folytonos mesélésbe, a pont-pont-vesszőcske rajzokba, a közös játékba. Végtelen türelemmel tanítgatja őket, szépen, precízen, derűsen. Épp úgy, ahogy segítséget is nyújt, amikor kérem.

Sohasem összeszorított foggal vagy áldozati szerepben tetszelegve. Soha nem tanácsokat osztogatva, kritizálva, okoskodva.

Olyan Anyós és Nagymama – tessék jól figyelni –, aki mielőtt bármit adna vagy engedne a gyerekeimnek, egyeztet velem. Aki először is világra hozott egy öt kiló nyolcvan dekás óriásbébit, azután fölnevelte, hogy a párom lehessen jóban-rosszban. Soha nem érezte úgy, hogy elraboltam a fiát, boldog volt, ha együtt voltunk, és szomorú, ha összevesztünk. Aki, bár a hagyományos konyha megrögzött követője volt, amikor megszültem az első unokáját, literszám hordta nekem a rizstejből készített madártejet, mert az én ételallergiámat és járulékos nyavalyáimat kezdettől számon tartotta. Megtanult reformsüteményeket és mentes finomságokat készíteni, és hordta őket hozzánk szorgosan a gyermekágy idején a Papával.

Mindennek tetejébe a Mami és a Mama jóban vannak.

Sokszor együtt vigyáznak az unokákra, szilveszterkor gyerekházibulit szerveznek, mi pedig kimenőt kapunk. Vasárnaponként, amikor egyikük meghívja magához a családot, nem felejti el a másik nagymamát sem elhívni. Ünnepekkor nem kell hosszú és kínos vitákba bonyolódnunk, hogy kinek az anyjához megyünk előbb, mert itt vagy ott, együtt ülünk az asztalhoz. Lehet irigykedni. Vagy – és ez édesanyaként immár komoly kihívás nekem – követni a példát!