Mostantól másképp lesz! – De mitől lehet a kívánt változás valódi és tartós?

Az elugrás pillanata és a körülmények hatalma  

Ismerős pillanatkép: megelégeljük azt, ahogyan mennek a dolgok, s megfogadjuk, hogy megváltoztatjuk az életünket. Határozottan érezzük, hogy most sikerülni fog. A lendület azonban néhány hét után elfogy, a lelkesedés nem tart ki. A következő évszakváltás gyakran már a régi állapotunkban köszönt ránk. Ha alaposabban szemügyre vesszük, mit és hogyan tettünk, megértjük, sokszor már a kezdet idején beprogramoztuk az örömtelen visszatérést a kiinduló állapothoz. Hiszen olyan helyzetben döntöttünk a változás mellett, amelyben kimerültek és elkeseredettek voltunk, amelyben alacsony volt az energiaszintünk, az önelfogadásunk, és megcsappantak a belső erőtartalékaink.

A változás iránti vágy többnyire nem akkor lobban fel bennünk ellenállhatatlan erővel, amikor a tengerparton koktélozunk a legkedvesebb barátainkkal, szemlélve a hullámverést és a füttyögő delfinek vidám fickándozását. 

Sokkal inkább akkor, amikor valami csakugyan elviselhetetlen. Ám ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy csak a rossz szokásaink hátrányos következményeire mondunk nemet, de nem egy pozitív képre igent. 

Például erősen vágyunk arra, hogy megszabaduljunk a telefonfüggésünktől, de elképzelésünk sincs arról, hogy akkor mit is csináljunk a képernyőbámulás helyett.  

Vélhetően kevés felnőtt akad, aki az élete során például egy új év kezdetén ne tett volna valamilyen fogadalmat. Ugyanakkor elképesztő, hogy mennyire alkalmatlan ez az időpont a változtatásra. Gondoljunk csak a karácsonyi készülődés örömteli, de igencsak erőt próbáló időszakára, magára az ünnep felfokozott pillanataira, az azt kísérő családi találkozók sokszor feszült mozzanataira. Ennek az időszaknak a belső túlélése önmagában erőt vesz igénybe. Ez az a háttér, amely előtt felsejlik a változtatás vágya. Érdemes tehát meggondolni, miért is húzzuk fel a bakancsot, és mekkora utat, milyen sebességgel és belső motivációval szeretnénk benne megtenni, amikor rálépünk a változáshoz vezető útra. 

Menekülésből változás?  

Amikor egy helyzetet már nem tudunk elhordozni, gyakran az egész helyzethez fűződő viszonyunkat és érzelmi állapotunkat elfogadhatatlannak éljük meg. Próbálunk elmenekülni saját magunk és a belső valóságunk elől. Szeretnénk például türelmesek lenni, de rendszeresen kiabálunk a gyermekeinkkel. Szeretnénk szerető társak lenni, de folyton összeveszünk a másikkal. Levonjuk tehát a következtetést, hogy dühünk elítélendő, és valamiképp meg kell tőle szabadulnunk. Valójában azonban ezzel a módszerrel tovább súlyosbítjuk a problémát. A dühöt rövid távon elnyomhatjuk magunkban, de a belső feszültség egy idő után utat fog találni magának. 

Egyetlen választásunk van tehát, hogy közel megyünk ahhoz, ami van. Jelen helyzetben a dühünkhöz és a mögötte meghúzódó fájdalomhoz. 

A harag ugyanis csak másodlagos érzés, érdemes úgy elképzelni, mint a jéghegy csúcsát, amely alatt mindenféle mély érzelem húzódik, mint a szomorúság, a magány, a tehetetlenség, a kétségbeesés és a csalódottság. 

Ezek viszont olyannyira fájdalmasak, hogy csak egy röpke időre engedjük meg magunknak az átélésüket, majd gyorsan elfedjük őket a düh vagy a harag érzésével. Közel menni ahhoz, ami van, azt jelenti, hogy megértjük, mik azok a belső szükségletek, amelyeket kielégít az adott viselkedés, vagy mik azok a hiányok, amelyeket elfed.  

Nézzünk egy kézzelfogható példát. Szeretnénk lefogyni, és elhatározzuk, hogy nem eszünk csokit egy hónapig. Az első néhány nap könnyedén megy, de aztán egy rossz nap után úgy érezzük, hogy semmi más nem tudja enyhíteni a feszültségünket, csak néhány kocka csokoládé. Érdemes tehát azzal foglalkozni, hogy hogyan tudunk ügyesebben együtt lenni a feszültség érzésével, hogy ne legyen szükségünk arra, hogy csokievéssel fedjük el a belső élményeinket. 

Kép

Kép: Freepik

Kapcsolati szinten is végiggondolhatjuk mindezt. Mi vár engem a kapcsolatban, ha hátrahagyom az eddig jól megszokott reakcióimat, szerepeimet? Mi történik velem és a fontos kapcsolataimmal, amikor elkezdek változni? Mi lesz az identitásommal, amikor változom? A fogyókúrázó példájához visszatérve, gyakori, hogy a diétázó egész élete a testsúlykontroll körül forog. A testsúly körüli változások kihatnak szinte minden gondolatára, sőt állandó beszédtémát is szolgáltatnak neki. Mivel ezek intim témák, így egyben a bensőségesség illúzióját is keltik, amikor ezt megosztja másokkal. Ugyanakkor felmerül a kérdés: Vajon mi által élhetné meg a közelséget másokkal, ha elérné a kívánt testsúlyt, és felhagyna az állandó diétázással?  

A változás  

A változásra vágyók nagy tömegében mindig akadnak néhányan, akiknek valóban sikerül elérni a kitűzött célt. Mit tanulhatunk tőlük?  

Elsősorban azt, hogy mindennap meg kell hozni azt a számtalan apró döntést, amelyek nélkül nincs átalakulás. 

Hiszen egy egész változásmező öleli körül a formálódást. Ez pedig sokkal több elemet tartalmaz, mint azt először gondolnánk. Érdemes áttekinteni, hogy egyidejűleg mi mindent kell megváltoztatni ahhoz, hogy egy adott helyzet vagy szokás átalakuljon, és közben tekintettel kell lenni a változás által kiváltott következményekre is.  

Ha például egy anyuka szeretné beemelni a futást rendszeres mozgásként az életébe, akkor nemcsak futócipőt kell vennie, hanem meg kell találnia a megfelelő időpontot a futáshoz, és esetleg a futótársakat is hozzá, akik ösztönözhetik. A férjével is érdemes átbeszélnie új hobbiját, hogy megkérhesse őt a gyerekek felügyeletére, amíg ő sportol. Saját magát pedig át kell hangolnia, változtatnia kell azon a beállítódásán, amely szerint a családban az ő szükségletei csak akkor elégülhetnek ki, ha a többiek már elégedettek, illetve, ha azt a többiek jóváhagyják. Ebből a példából is látható, hogy egyetlen változásnak is mennyi feltétele és következménye lehet. Nagyobb eséllyel vág neki a változásnak az, aki nem egyedül vállalja magára az összes terhet az átalakulásért.  

A kapcsolatainkban megtapasztalt támogatás és megértés nagymértékben hozzájárulhat a lelki változásaink sikeréhez. Ehhez bátorság szükségeltetik, hiszen félelmetes lehet megosztani a vágyainkat, a szükségleteinket vagy éppenséggel a kudarcainkat, illetve a változási igényünket egy másik emberrel. Egyrészt tarthatunk attól, hogy mit gondolnak majd rólunk, ha fény derül egy vágyunkra, egy rossz szokásunkra, vagy milyen hatással lesz egy kapcsolatra, ha elmondjuk, hogy a jelenlegi helyzettel nem vagyunk elégedettek. Másrészt aggódhatunk amiatt is, hogy szégyent vallunk, ha nem sikerül megvalósítanunk az elhatározásunkat. 

Ugyanakkor a döntés megosztása másokkal, hozzájárul a felelősség felvállalásához. Támogatást és segítséget kaphatunk a nehéz pillanatokban.  

A fenti példából kiindulva, egy anyuka dönthet úgyis, hogy egyedül alakítja ki a változás összes körülményét, mivel nem akarja új elfoglaltságával „terhelni” a családját. Ezért inkább szépen csendben felkel két órával korábban, mint a többiek, és hajnalonként egyedül szaladgál, a sportoláshoz pedig nem keres társat. Így azonban sokkal nehezebb helyzetbe hozza magát, mint az, aki számíthat a szerettei segítségére és biztatására.  

Ahhoz, hogy a változásra irányuló elhatározásainkat siker koronázza, nem elég csak a víziónkkal barátságos viszonyba kerülnünk, hanem érdemes megkedvelnünk az ahhoz vezető utat is.  

Ha például egy pékséghálózatot szeretnénk nyitni, előnyös, ha szeretjük azt is, amikor még csak egy kis boltot üzemeltetünk, sőt azt is, amikor még csak otthon sütjük a kenyeret a magunk és a családunk örömére. A folyamat mellett fontos kérdés az is, hogy mi az az érték, amely miatt változást szeretnénk az életünkben. Az önbüntetés és az önkritika, amelyek igen gyakran a változás iránti igényünket motiválják, általában nem vezetnek sikerre. Ezek rombolják az önbecsülésünket, és nem adnak erőt ahhoz, hogy végigmenjünk az úton, amely sokszor hullámvölgyekkel is szabdalt. Hiszen velünk tarthatnak a félelmeink és a kétségeink, amelyek visszahúzhatnak, akadályozhatnak és tévútra is vihetnek. Ha rájuk hallgatunk, az utunk akár életveszélyessé is válhat.  

Amikor a fent idézett példa szereplője úgy dönt, hogy futni kezd, akkor nagyon fontos, hogy tisztázza, vajon mi ebben az érték számára. Ez lehet az öngondoskodás vagy a harmónia elérése, de akár az egészség is. A kétségei és a félelmei ezt súghatják neki: „önző vagy, ha ezt megteszed, hiszen otthon van rád szükség!”, „úgysem fog sikerülni, hiszen nem lesz erre időd!”.

De ha pontosan tudja, hogy mi az az érték, amely miatt elindult az úton, akkor nem ezekre a negatív belső hangokra fog figyelni. 

A változás esélyét több tényező is növelheti. Fontos, hogy olyan stratégiánk legyen, amelyben több megoldás is szerepel. Lényeges az is, hogy megértsük azt a helyzetet, amelybe kerültünk, s hogy mi annak a (családi) története. Fontosak a kapcsolatok is, hiszen a változásért viselt felelősség így megoszthatóvá válik, illetve a környezetünk számára is előnyös, ha harmonikusabbá válik a működésünk. Végül pedig lényeges maga az érték, amit a változással elérünk, legyen ez egy nagyobb harmónia vagy az egészség. 

Sok változást a körülmények, tehát maga az élethelyzetünk hoz magával. Másokat viszont saját elhatározásunkból, vagyis tudatosan szeretnénk elérni. Akárhogyan is alakul, az élettörténetünk kiemelkedő fordulópontjai azok, amelyekben a változás létrejötte érdekében megélhetjük, hogy hatékonyak, erősek és bátrak vagyunk. Talán nem is gondolunk arra, hogy a saját változástörténeteink a jelenben a környezetünknek, a jövőben pedig a következő nemzedékeknek milyen sok erőt adhatnak.  

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.