Meddig érdemes küzdeni egy kapcsolat működéséért?

Vannak pillanatok, helyzetek az életünkben, melyekben azt kívánjuk, bár soha el ne múlna, bár maradna mindig úgy minden. A párkapcsolatban ezek általában a szerelem, önfeledtség, egymásra találás és meghittség percei, évei. Ha pedig elmúlik, maradhat utána keserűség, a veszteség érzése, de maradhat közös hála, hogy mindebben részünk lehetett, és a reménység. Ha ugyanis egyszer megtapasztaltuk mindezt együtt, akkor lehet benne részünk máskor is.

Ez különösen fontos lehet akkor, amikor nehéz időszakot élünk át. Konfliktus, meg nem értés, kölcsönös elutasítottság és vádaskodások. Ilyenkor azt kívánjuk, bár lenne már vége, a szép emlékek azonban azt mondják: Tarts ki, lehet még jobb, érdemes. Aztán, ha túl vagyunk a nehezén, ne is beszéljünk róla! A rossz dolgokra nem szívesen emlékezünk, legalábbis tudatosan nem. A negatív élmények azonban nehezen törölhetők.

Meddig érdemes küzdeni a kapcsolat javításáért – érdemes-e egyáltalán? Akarjuk, vagy sem, korábbi közös tapasztalataink – jók is, rosszak is – befolyásolnak minket, súgnak nekünk. Lássunk néhány lehetséges forgatókönyvet.

„Csak a szépre emlékezem”

Előfordul, hogy a pár egyik vagy mindkét tagja azon fáradozik, hogy minden áron elkerüljék a konfliktushelyzeteket. Úgy érzik, bármi, ami összezördülés vagy összeütközés, egyből a kapcsolat teljes összeomlásának rémképét vetíti előre, így csírájában kell elfojtani. A „kirakatban” ilyenkor a kapcsolathoz, annak nagyszerűségéhez való ragaszkodás áll. A következmény gyakran az, hogy valamelyik fél elkezd „nyelni”, csendben marad, nem kockáztatja a kapcsolatot és a stabilitást. Ez a fajta takarítás (mindent a szőnyeg alá) persze hamar visszájára fordul – a megőrizni vágyott kapcsolat kifakul, megsavanyodik. Ha pedig az elnyomott – és önmagát is elnyomó – fél egy idő után esetleg mégis lázadni kezd, akkor önbeteljesítő jóslatként valóra válhat a rémkép és borulhat minden.

„Mielőtt elhagynál”

Vannak párok, akik mintha örömüket lelnék abban, hogy keresik az összezördülés lehetőségeit. Amolyan kutya-macska barátságban léteznek és ritkán élnek át békés, meghitt pillanatokat együtt. Az ő emlékeik azt mondják: tedd a társadat próbára, hiszen valószínűleg úgyis valami rossz vár rátok, talán becsap, vagy el is fog hagyni, jobb, ha ez hamar kiderül, essünk mielőbb túl rajta. A szomorú az, hogy ha valaki öntudatlanul is így áll hozzá a párkapcsolathoz, akkor valóban könnyebben veszíti el, és sovány öröm, ha azt mondhatja végül: Én előre megmondtam.

„Örömben, sem bánatban el nem hagyom”

Az emlékezet egyszerre kincs és teher. Kincs, mert tanulhatunk tapasztalatainkból, és kiszámíthatóvá tehetjük magunk számunkra a világot, így a másokhoz fűződő kapcsolatainkat is. De teher is, mert a múltról szól, és ebbe nem mindig fér bele az, ami még lehet. A konfliktuskerülők és a határokat feszegetők túlságosan is kiszámíthatóvá szeretnék tenni a helyzetet maguk számára: csak a jó vagy csak a rossz a biztos. A sikeres, boldog házaspárok valamiképpen megtalálják a módját annak, hogy kiegyensúlyozzák jó és rossz emlékeik hangjait. Átélik az örömeiket, és erőt merítenek belőlük arra az időre, amikor több a konfliktus. A nehézségek és összeütközések megoldása is az összetartozás tapasztalatával gazdagíthatja őket, így a rossz pillanatokat már nem kell gyorsan elfelejteni. Közös történetükben helyet találnak a jónak és a rossznak is.

„A halál el nem választ”

A legszebb párkapcsolatokon is ott van az elmúlás árnya, sőt talán ezeken van ott a leginkább. A dolgok múlandósága elleni küzdelmünk legnagyobb próbája egymás végleges elvesztése: ha ásó, kapa és nagyharang választ el minket. Minél erősebb volt az összetartozás, annál mélyebb lehet a fájdalom és az űr, ami az eltávozott után marad. Józan ésszel meggondolva, kinek is kellene ez? Az élet csodája, hogy mégis vannak párok, akik szeretik egymást a sírig és még azon is túl? Vagy csak a mélységek egyszerű igazsága: az örömök és bánatok hullámzása elmúlik, de a szeretet soha el nem fogy...

Őseink emlékei

Nem csak a saját kapcsolatainkban szerzett emlékeink számítanak. Megelevenedhetnek a szülői minták és a gyerekkori emlékek is. A családi lélektannal foglalkozók szerint ezen kívül számos előttünk járt generáció közös emlékezetét is hordozzuk. Szánjunk rá időt és kezdjük el megismerni őseinket. Rajzolgassuk a családfánkat, gyűjtsünk adatokat, emlékeket. De ne csak tényeket keressünk őseinkről, hanem „kérdezgessük” is őket: milyen tapasztalatokat hagyományoztak ránk, mit várnak tőlünk? Mit üzennek nekünk jó és rossz időkre?