Lackfi János: ÚJRATANULNI

Uram, tényleg muszáj 
mindent elölről kezdenem? 
Felejtsek el járni, induljak el megint 
a négykézlábazástól, tipegéstől,
hogy biztos ne hordjon félre a lábam, 
ne császkáljak ótvar koszos utakon,
melyek csak elsőre tűnnek csábítónak? 
Valóban újra kell tanulnom 
a fogást, markolás, ölelést,
mert akkor majd jobban mérlegelem, 
mit érdemes megragadni, 
tapintani, magamhoz húzni, 
és mit érdemes elengedni?
Ne tudjak kiejteni 
egyetlen árva hangot sem, 
sajátítsam el újra a beszédet,
kerekítsem, idomítsam ajkamat,
és akkor majd gyilkos szavak helyett 
éltetőket fogok formálni, 
átok helyett áldás 
röpdös majd szájamból? 
Azonnal törlődjön a fejemből 
minden földi számtan, 
hiszen úgy átnyergelhetek majd 
Isten matekjára, 
melyben teljes szívvel lehet 
alkudozni másokért,
melyben a semmiért minden jár cserébe, 
a kevés pedig mérhetetlenül 
megsokszorozódik? 
Szememből illanjanak el 
a képek és emlékek, 
láthassam úgy a világot, 
mint Ádám a teremtés első napján, 
a kegyelem vákuumfóliájának 
tartósságán és frissességén keresztül? 
Nyelvemről le kell radírozni az összes ízt, 
hogy ne a lelketlen ínyenc mohóságával 
habzsoljak a rosszullétig, 
hanem tudjak jóízű hálával, 
testem és lelkem javára 
részt venni a földi lakomákon,
vagy örülni az egyszerűbb falatoknak?
Szívemből égjen ki 
minden régi érzés, szégyen és félelem, 
hiúság és harag, gőg és versengés,
lényegüljön át egészen, 
hogy csak vért és életet dobbanhasson
minden egyes ütemre?
Igen úgy látszik, eljött az 
újjászületés ideje.
Irány Betlehem!

Ez a vers eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.