Kritika és fikázás nem ugyanaz! – hogyan lett a „savazás” az új lelki energiaital?

A három szűrő anekdotája

Ismered a három szűrő (vagy három szita) anekdotáját? A történet szerint valaki odalép egy bölcshöz (egyes változatokban Szókratészhez), és egy pletykát készül megosztani egy harmadik személyről. A bölcs azonban megállítja, és csak akkor engedi tovább mondani, ha a mondandó átmegy mindhárom szűrőn: igaz-e, nem árt-e annak, akiről szól, és hasznos-e, illetve szükséges-e egyáltalán kimondani. A kerettörténet hitelessége ugyan vitatott, de a benne rejlő felismerés a mai napig érvényes: pontosan azt a belső féket írja le, amelyet elvben mindannyian ismerünk, mégis meglepően gyakran kikapcsolunk. 

„Pszichológiai szempontból a fikázás vonzereje abban áll, hogy gyors jutalmazó hatású viselkedés. Rövid távon enyhítheti a belső feszültséget, és átmenetileg stabilizálhatja az önértékelést: ha a másikat lejjebb húzom, egy kis időre felette állónak érezhetem magam. Ez a mechanizmus egyfajta lelki energiaitalként működhet, amire könnyen rászokhatunk, mert a megkönnyebbülés gyorsan érkezik.” 

„A gond csak az, hogy úgy működik, mint egy lift, amely a magasba érve rögtön vissza is zuhan, és mivel a mögöttes bizonytalanságot nem oldja meg, újra és újra ismétlésre késztet” – magyarázza a jelenséget Rózsa Éva pszichológus.

Kritika és fikázás – nem ugyanaz!

A kritika lehet építő, konkrét viselkedésre irányuló és tiszteletteljes, célja sok esetben a pontosítás, a fejlődésre motiválás, a közös megoldás keresése. A fikázás ezzel szemben tipikusan bántó, leértékelő, vélt vagy valós fölényt fitogtató megnyilvánulás, amely többnyire a másik távollétében történik, és nem együttműködésre sarkall, hanem negatív előjelű minősítésre épül.

„A fikázás sokszor humorba csomagolt agresszió. Csak vicc volt, mondják az élcelődők. Ám ha valakit sért, az már nem humor, hanem bántás. A fikázásból mindig kiérződik a gúny, a fölény, a cinizmus, és jellemzően összekacsintásra hív a hallgatósággal. Gyakran nem tényekre és konkrétumokra támaszkodik, hanem címkéz, leegyszerűsít és támad – miközben a beszélő implicit üzenete az, hogy »én jobban tudom«, »én fölötte állok«, vagy »mi okosabbak vagyunk nála«. Ezért működik társas ragasztóként is: pillanatnyi közösségélményt adhat a jelenlévők között, miközben a célpontot kirekeszti” – világít rá a fikázás társas hatásaira a szakember.

A lehúzás és ami mögötte van

A pszichológus szerint, amikor savazunk valakit, több, egymásra rétegződő pszichológiai mechanizmus kapcsol be egyszerre. Az egyik leggyakoribb háttérfolyamat a lefelé irányuló társas összehasonlítás. Leon Festinger klasszikus elmélete szerint az emberek természetes módon másokhoz mérik magukat, hogy képet alkossanak saját értékükről és helyükről. Amikor bizonytalanok vagyunk, különösen csábító fentről lefelé nézni: ha a másikat kisebbnek, ügyetlenebbnek, nevetségesebbnek állítjuk be, átmenetileg erősebbnek érezzük magunkat. A gond az, hogy ez az emelkedés nem belső építkezésből, hanem relatív pozíciójavításból származik, ezért rövid életű.

Gyakran megjelenik az irigység is – pontosabban annak kellemetlen, feszítő érzete. A másik sikere, magabiztossága fájdalmas tükröt tart: rámutathat valamire, amit magunkban hiányként élünk meg. 

Ilyenkor könnyebb megkérdőjelezni a másik értékét, vagy relativizálni a teljesítményét, mint szembenézni a saját hiányérzetünkkel, és energiát tenni a változásba. 

„Ezt a belső folyamatot erősíti a projekció is – mondja Rózsa Éva. – Amit magunkban nehéz elfogadni (például irigységet, bizonytalanságot, sérülékenységet), azt hajlamosak vagyunk a másikra vetíteni, és őt támadni. Ilyenkor a kritika sokszor aránytalanul heves, mert valójában nem az adott helyzetről szól, hanem egy belső konfliktusról.”

A fikázás hátterében ugyancsak gyakran áll áthelyezett agresszió. Ha valaki feszültséget, kudarcot, megalázottságot él át, nem mindig ott és annak adja tudtára, akinek valójában szólna – mert túl kockázatos, túl fájdalmas, vagy nincs rá tér. Ilyenkor egy biztonságosabb célponton vezeti le a negatív indulatokat: egy ismeretlenen, például egy online kommentelőn. A fikázás azonban ritkán szól a másikról. Sokkal inkább árulkodik arról, milyen a saját belső állapotunk éppen – mennyi bennünk a feszültség, a hiányérzet, a fenyegetettség, és mennyire stabil az önértékelésünk.

A lefikázás mint közösségépítő valuta

A szakember magyarázata szerint az online térben a fikázás azért tud látványosan felerősödni, mert a digitális kommunikáció több, egymást erősítő pszichológiai engedményt tesz a gátlásokkal szemben. „Mintha egy különleges társas laboratóriumban lennénk: jelen vagyunk, mégis részben láthatatlanul. Ezt a jelenséget a pszichológia online gátlástalansági hatásként írja le: az anonimitás (vagy pszeudoanonimitás), a fizikai távolság és a közvetlen következmények elmosódása együtt csökkenti az önkontrollt és a felelősségérzetet” – magyarázza a pszichológus.

A képernyőn keresztül hiányoznak azok a finom, de döntő jelentőségű jelzések – a gesztusok, a mimika, a szemkontaktus –, amelyek élő helyzetben fékezik a túlzásokat.

Ha nem látjuk a másik arcát, és nem érzékeljük a reakcióját, könnyebben dehumanizálódik a másik fél, és így könnyebb megfeledkezni arról, hogy a mondataink egy hús-vér embert érnek el, nem csupán egy absztrakt profilt.

Ehhez társul a tömeghatás és a felelősség diffúziója: amikor sokan vannak jelen, a személyes felelősség pszichésen megoszlik. Ilyenkor aktivizálódik az önfelmentő narratíva: „nem én kezdtem”, „csak egy megjegyzés volt a sok közül”, „mindenki ezt írja”. A csoportdinamika ráadásul gyorsan normát teremt: ha egy kommentfolyamban a gúny és a leértékelés válik hangadóvá, az új belépők is könnyebben igazodnak ehhez, mert a közeg azt üzeni: itt ez a játékszabály.

Végül ott van a platformlogika: az algoritmusok a nagy reakciókat kiváltó, sarkos és indulatos tartalmakat jutalmazzák. A felháborodás ezért sokszor láthatósági előnyt jelent: több visszajelzést, több elérést. Így a fikázás technikailag is jutalmazott viselkedésmintává válhat – és egy ponton túl a felháborodás közösségépítő valutaként kezd működni.

Mi a helyzet a munkahelyeken?

„Sokan azt gondolják, a fikázás főként online jelenség, pedig a munkahelyeken is jelen van. A gúnynevek, összekacsintások, poénosnak álcázott beszólások, mások kifigurázása azonban egyáltalán nem ártatlan epizódok, sokkal inkább jelzések arról, milyen normák működnek a szervezetben. Ha pedig mindez vezetői szintről érkezik, gyorsan mintává válik: azt üzeni, hogy a leértékelés megengedett, sőt jutalmazott” – figyelmeztet a szakember.

Az ilyen légkör aláássa a pszichológiai biztonságot: növeli a szorongást, hosszabb távon kiégéshez és teljesítményromláshoz vezet. Aki folyamatosan azt figyeli, mikor kerül sorra céltáblaként, nem tud kockázatot vállalni, kérdezni, hibázni és tanulni – vagyis kreatívan működni. Ilyen közegben az empátia leépül, az ember könnyen „robottá” válik, és a kapcsolódás helyét a védekezés veszi át.

A fikázás háromszöge

A fikázás dinamikája ritkán zajlik két szereplő között: valójában három szereplő formálja a játszmát, és mindegyiküknek van szerepe a kimenetelben. Míg a beszélő sokszor saját belső bizonytalanságát, feszültségét vagy státuszszükségletét próbálja szabályozni a leértékeléssel, a célpont könnyen megalázottnak, kiszolgáltatottnak és izoláltnak érezheti magát – különösen, ha a helyzet nyilvános, vagy ha a támadást humorba csomagolták, mert így még nehezebb rá reagálni. 

A hallgató sem passzív mellékszereplő: ő adja meg a társas jóváhagyást, vagy húzza be a féket azzal, ahogyan reagál: nevet, csendben marad, esetleg megszakítja a dinamikát. 

A pszichológus szerint gyakran egyetlen, higgadt kérdés is elég ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet: „Biztos, hogy ez igaz?”, vagy „Szükséges erről beszélni?” 

A hallgató ilyenkor a modern „három szűrő” szerepébe lép: visszatereli a beszélgetést a valóság, a felelősség és a szükségesség talajára.

Mit tehetünk, ha érintettek vagyunk?

„Az első lépés a lassítás. A fikázás ugyanis sokszor impulzusból születik. A tudatos jelenlét abban segít, hogy legyen egy rövid szünet a késztetés és a kimondott szavak között. Mielőtt bármit is mondanánk, érdemes magunknak feltenni négy kérdést: Igaz, amit mondani készülünk? Kedves? Hasznos és szükséges? Mit árul el rólunk, amit most a másikról közölnénk? A negyedik kérdés különösen fontos, mert visszafordítja a fókuszt a másikról önmagunkra. Iránytű lehet itt az orvosi etika egyik alapelve, a primum non nocere – »mindenekelőtt ne árts« –, amely nemcsak a gyógyításban, hanem a kommunikációban is alkalmazható szemlélet” – tanácsolja Rózsa Éva.

Ha pedig célponttá válunk, érdemes emlékezni arra: a bántó szavak nem tények, csupán szubjektív megnyilvánulások. Nekünk pedig jogunk van határokat húzni, segítséget kérni és kilépni egy romboló helyzetből. Nem túlérzékenység, ha valami fáj: a fájdalom információ. Azt jelzi, hogy valaki átlépett egy határt, nekünk pedig az a feladatunk, hogy megvédjük magunkat és mindazt, ami számunkra fontos és értékes.