Súlyos árat fizethetünk a közösségi médiás jelenlétünkért

Az alternatív valóságban boldogabb az élet?

Emberi kapcsolatainkat és szokásainkat a digitális világ és a közösségi média térnyerése alapjaiban változtatta meg. Az online platformokra szűkülő párbeszéd, a social felületek túlzott használata torzítja, felületessé – és sok esetben hamissá – teszi a kommunikációnkat. Sokszor egy-egy esemény, a társas együttléteink már nem önmagukért vagy a közösen megélt élményért fontosak, hanem hogy „villogjunk” vele mások előtt.

„A közösségi médiában alternatív valóságot hoztunk létre, ahol mindenki értékesebbnek és szerencsésebbnek tűnik” – fogalmaz a szakember. A kutatások azonban ennek épp az ellenkezőjét mutatják: minél intenzívebb valaki közösségimédia-jelenléte, annál boldogtalanabbá és elégedetlenebbé válik, hiszen folyamatosan olyan emberekhez méri magát, akiket szebbnek, sikeresebbnek vagy boldogabbnak érzékel, és olyan tartalmakat fogyaszt, amelyek ezt az érzést erősítik. Ez hosszú távon súlyosan rombolja az önértékelését. Hiába tudja racionálisan, hogy az online tartalmak nem a teljes valóságot mutatják, érzelmileg ez a tudás nem védi meg. 

Egyre negatívabban éli meg önmagát, és előfordulhat, hogy épp a valódi énjét kezdi el nem szeretni.

Sokan erre úgy reagálnak, hogy az online térben építenek fel egy idealizált személyiségrészt, és azt élik meg valóságként. Ezzel párhuzamosan fokozatosan eltávolodnak a hétköznapi életüktől.

„Ennek az a veszélye, hogy ha nem élem meg igazán a mindennapjaimat, akkor a valódi kapcsolataim elsorvadnak. A digitális népszerűség pedig csak álkapcsolódás, nem adja meg azt az érzelmi pluszt, amit a barátságok, az emberi kapcsolódások. Attól, hogy az online térben sok visszajelzést és lájkot kapok, még nem biztos, hogy a való életben is elfogadás vesz körül” – mondja dr. Koltói Lilla, aki szerint a digitális tér ritkán ad tartós elégedettséget. Ám valamiért mégis hiszünk benne.

Miért hat ránk ennyire?

A pszichológus szerint az emberekben erős a késztetés arra, hogy egy igazságos és kiszámítható világban higgyenek. Olyan világban, ahol a dolgok nagyjából úgy vannak, ahogyan látszanak, és ahol az eseményeknek van értelmük. Ebbe a belső világképbe nehezen illeszkedik bele az a gondolat, hogy mások tudatosan hamis képet mutatnak magukról.

Ehhez társul egy másik, nagyon emberi tényező is: szeretjük a jó történeteket, különösen azokat, amelyek jól végződnek. 

Ez szorosan kapcsolódik ahhoz a mélyen gyökerező meggyőződéshez, hogy a jó elnyeri a jutalmát, a rossz pedig megkapja a büntetését. Ez a gondolkodásmód számos döntésünket és a másokról alkotott ítéletünket is befolyásolja, gyakran anélkül, hogy tudatában lennénk. Ilyenkor azonban egy további, ezzel összefüggő jelenség is működésbe lép. 

„Amikor másokhoz hasonlítjuk magunkat, az erős negatív érzéseket válthat ki. Megjelenik az élmény: »nekem nem sikerült, bezzeg nekik igen«. A pszichológia ezt relatív deprivációnak nevezi. Ez nem azt jelenti, hogy objektíven rossz helyzetben lennénk, hanem azt, hogy az összehasonlítás következtében éljük meg magunkat hátrányos helyzetűnek. És ezt gyakran igazságtalannak érezzük. A bennünk megjelenő frusztrációt pedig sokszor úgy próbáljuk csökkenteni, hogy a másikat »jogtalanul jól járónak« látjuk. Ilyenkor elsősorban az érzelmeink irányítanak, nem a racionális mérlegelés” – magyarázza a szakember.

Ehhez adódik hozzá a vizualitás ereje. Egy kép jóval ingergazdagabb, mint egy leírt szöveg. Ha csak annyit olvasnánk, hogy „üdv a Seychelle-szigetekről”, kép nélkül, annak egészen más hatása lenne. Egy fotó egyszerre több érzékszervünkre hat: nemcsak látjuk, hanem elképzeljük, továbbgondoljuk, érzelmileg is bevonódunk. Ez intenzívebb élményt ad, és sokkal könnyebb a hatása alá kerülni. A közösségi média pontosan erre az emberi működésre épít.

Új értékrend és világnézet

Digitalizációtól és közösségi médiától függetlenül az ember mindig is vágyott arra, hogy mások szemében különleges legyen. A történelem során a státusz kifejezésének módja sokat változott – a törzsi díszeket és ékszereket felváltották az autók, órák és márkás ruhák. 

Napjainkra pedig a presztízs már nemcsak a fizikai tárgyakban, hanem a digitális jelenlétben, a megosztott élményekben is megnyilvánul.

Persze a státuszvágy ma is ugyanúgy működik, mint évszázadokkal ezelőtt, csak épp az online térben éljük ki, mivel ott azonnal több ezer ismerősünknek tudjuk villantani, hogy milyen fantasztikus élményben volt részünk, milyen drága ékszert kaptunk stb. A közösségi médiában megosztott élmények – a „nézd, hol jártam” vagy „nézd, mit vettem” típusú posztok váltak az új presztízsnyelvvé.

Gyakran halljuk, hogy a mai világ az anómia, az értékek fellazulásának kora. A digitalizáció nem elindította ezt a folyamatot, hanem ráerősített. A közösségi médiában ma elsősorban a gyors, látványos és könnyen fogyasztható siker számít. Egy jól beállított fotó, néhány státuszszimbólum, és máris kész a siker illúziója – sokkal kevesebb munkával, mint amennyit a valódi teljesítmény megkövetel. Ez a logika különösen erősen hat a fiatalokra. Egyre többen gondolják úgy, hogy influenszernek lenni vonzó karrierút: elég szépnek, sikeresnek és gazdagnak látszani, és már érkeznek is az elismerések, a meghívások. 

Ez a működés azonban szükségszerűen egoisztikus irányba tolja a hangsúlyokat: az „én” kerül a középpontba, az önfényezés válik értékké, miközben a közösségi szempontok háttérbe szorulnak. 

Ebben a közegben a szorgalom, a kitartás nem érték, mert nem látványos, és az eredménye csak hosszú idő után mutatkozik meg. Márpedig amivel nem lehet villogni, az nem versenyképes az online térben.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az értékek eltűntek volna. Mert közben szerencsére léteznek – nem kevesen –, akik számára a teljesítmény, a tehetség és a kitartás továbbra is érték, még akkor is, ha nem hoznak százezres rajongótábort vagy azonnali lájkokat. 

Csak a valósat mutatni

A digitális világ új trendjei és kihívásai a munkaerőpiacra is begyűrűztek, ott is számtalan kisebb-nagyobb változást generáltak. A közösségi média, a mesterséges intelligencia sok veszélyt és buktatót, ugyanakkor épp annyi lehetőséget is tartogat a munkavállalók és a munkaadók számára. Folyamatosan növekszik például azoknak a cégeknek az aránya, akik a jelentkezők ellenőrzésére használják a Facebookot, a LinkedIn-t és az Instagramot. Főleg olyan információkat keresnek a social felületeken, amelyek alátámasztják az állás betöltéséhez szükséges szakképzettségek meglétét, valamint azt is megnézik, hogy mások mit tesznek közzé az állásra jelentkező személyről.

„Előfordul, hogy valaki kifejezetten azért nem kap meg egy munkát, mert az adott pozícióhoz nem illeszkedik az a tartalom, amit magáról nyilvánosan megjelenít. Ha például egy középiskolai tanári állásra jelentkező pedagógus a közösségi oldalain olyan képeket oszt meg, amelyeken erősen ittas állapotban látható, iskolaigazgatóként én sem őt tartanám a legalkalmasabb jelöltnek. Ugyanez igaz a negatív, diszkriminatív megjegyzésekre is. 

Ezekkel azért is érdemes vigyázni, mert egy ballépés sokáig kísérthet bennünket – a digitális lábnyomunkat ugyanis szinte lehetetlen eltüntetni. 

Ezek a tartalmak akár tíz-húsz év múlva is visszakereshetők” – figyelmeztet a szakember.

Az, hogy a munkaadók utánanéznek a jelentkezők Instagram- és Facebook-oldalának, nem kizárólag kockázat, hanem lehetőség is. Egy tudatos álláskereső ugyanis számol ezzel, és képes előnyt kovácsolni belőle. Hallunk olyan pozitív példákat, amikor egy blog, egy LinkedIn-profil, vagy egy nyilvános tartalom jelentette azt a pluszt, ami megkülönböztette a jelentkezőt. Amikor tíz, hasonlóan képzett és tapasztalt pályázó közül valaki egy érdekes hobbi, önkéntes munka vagy a megpályázott cég által is képviselt értékek vállalása miatt válik szimpatikussá.

A közösségimédia-jelenlétünk is az énünk egy lenyomata: azt mutatja meg, mennyire vagyunk tudatosak, kontrolláltak, mennyire gondoljuk végig a megjelenésünket. Ugyanakkor egy közösségimédia-profillal akár a munkaadókat is félrevezethetjük, hiszen kifelé ideális képet festünk magunkról, miközben a valóság egészen más lehet. 

„Egy jól vezetett személyes interjún azonban sok minden kiderülhet, mert bizonyos dolgokat nem lehet hosszú távon eltitkolni vagy következetesen megjátszani. Természetes, hogy mindenki a legjobb oldalát igyekszik megmutatni, de nemcsak a valóság megszépítéséről lehet szó, hanem akár kifejezetten valótlan információk megjelenítéséről is, amelyeket az online térben nehéz ellenőrizni. Éppen ezért van jelentősége a többlépcsős kiválasztási folyamatoknak” – hangsúlyozza a szakember.

Mit mutat, ha nem vagyok jelen?

„Én magam tudatos döntésből nem vagyok jelen a közösségi médiában, egyedül a szakmai oldalam érhető el. Nem hiszek abban, hogy kizárólag annak van szakmai presztízse és hitelessége, aki folyamatosan szerepel és posztol” – mondja dr. Koltói Lilla.

A pszichológus szerint egyre több területen érzékelhető az a tendencia, hogy a szakemberek a közösségi médiától való távolmaradás mellett döntenek. 

Ennek sokszor éppen presztízsnövelő hatása van, mert kialakul egy olyan percepció, hogy „nem szorul rá” a folyamatos önreklámra. Ez egy kicsit olyan, mint a luxusmárkák világa. Valaki óriási betűkkel viseli magán a márkanevet, másnak elég egy apró, szinte észrevehetetlen jelzés, amit csak az értők ismernek fel. A legfontosabb üzenet azonban mindenképpen az, hogy dönthetünk úgy, hogy jelen vagyunk az online térben, és úgy is, hogy nem. A lényeg, hogy az elhatározás mindenképp önazonos legyen.