Közelről még egy pók is lehet szép! – Egy természetfotós, akinek az ízeltlábúak nyitották ki a világot

A legtöbb fotódon ízeltlábúak – pókok, lepkék, kérészek, atkák – szerepelnek. Hogyan kezdődött a hozzájuk fűződő szerelem?

Már gyerekként is szerettem bogarászni, ezért is mentem később biológia szakra. A szakdolgozatom témavezetője, dr Kontschán Jenő ajánlotta figyelmembe az atkákat. Eleinte idegenkedtem a témától, de aztán egyre jobban kezdtek érdekelni ezek az állatok. A doktori képzésen már az atkákat kutattam, miközben különböző expedíciókon vettem részt, és új fajokat fedeztünk fel – az ízeltlábúakkal foglalkozva kinyílt számomra a világ.

Az Akadémia kutatócsoportjával rengeteg más, kevésbé ismert és kevéssé népszerű talajlakót is közelebbről tanulmányoztam. Ekkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni a természetfotózással, a képeimmel pedig szerettem volna mások figyelmét is ráirányítani a mellőzött fajokra.

Gömböcugrókák a legutóbbi fotóid főszereplői. Mit lehet tudni róluk?

Ezek az alig fél milliméter nagyságú állatok a hatlábúak egyik alosztályába, az ugróvillások közé tartoznak, vagyis nem rovarok. Nevüket onnan kapták, hogy

a hasukon lévő szerv, az ugróvilla segítségével hatalmasat tudnak ugrani, apró méretük ellenére akár 20–30 cm magasra is. Ez körülbelül olyan, mintha egy ember az Eiffel-torony tetejéig ugrana.

A gömböcugrókák nagyon fontos elemei az ökoszisztémának, mivel lebontják a talajban lévő rothadó és korhadó anyagokat, felaprózzák a szerves törmelékeket, így jelentős részt vállalnak a humuszképzésben. A természetben óriási mennyiségben vannak jelen, de nehéz őket azonosítani, ezért kevés tudós foglalkozik velük.

Kép

Gömböcugróka (Caprainea marginata) – Fotó: Ujvári Zsolt

És akkor a kedves külsejű gömböcugróka még szerencsés helyzetben van a pókokhoz, atkákhoz, szúnyogokhoz és egyéb ízeltlábúakhoz képest, akiknek csak a megvetés jutott osztályrészül. Hogyan igyekszel közelebb hozni a mikrovilágot az emberekhez?

A legtöbben a rovar szót hallva kártékony, zümmögő vérszívóra asszociálnak, aki betolakodik a lakásba, az atkákat pedig a kullancsokkal azonosítják.

Az nem jut eszükbe, hogy fontos elemei az ökoszisztémának, mivel egyrészt rengeteg más élőlény táplálékforrásai. Gondoljunk csak a méhekre!

Akik viszont hajlandók őket megismerni, azoknak megváltozik a véleménye. Sokkal barátságosabbnak látják például a pókokat, amikor megtudják, hogy a nőstények bizonyos esetekben az életüket áldozzák a kicsinyeikért – egyes fajokra ugyanis az a jellemző, hogy a saját testükből táplálják a kikelő utódokat. A Facebook-oldalamon sokat mesélek ezeknek az állatoknak az életmódjáról, és a követőim egészen megkedvelték őket, sokaknak pedig elmúlt a fóbiája.

A fotóid mellett nemcsak adatokat osztasz meg, hanem általad írt történeteket is. Hogyan jött az ötlet?

Eleinte csak annyit írtam a képekhez, hogy milyen állat szerepel rajtuk, aztán egyszer megosztottam egy utazás élményeit, ami sokaknak tetszett. Rengeteg fotó mögött van valamilyen sztori, ami az egyszerűbb képeknek is keretet ad, érdekesebbé teszi őket: az egyik, legyeket ábrázoló felvételen például azt láthatjuk, hogy egy hím nászajándékba visz egy másik legyet a nősténynek. Ezek a történetek ugyanakkor részben ismeretterjesztő írások is, hiszen valós szereplők valós életét mutatják be könnyen érthető és szórakoztató formában. Mint megtudtam, vannak szülők, akik a gyerekeiknek esténként az én meséimet olvassák.

Meglepő volt a felismerés, hogy a gyerekek még kedvelik ezeket az állatokat: amikor egy kiállításomon egy iskolai csoporttól megkérdeztem, ki kedveli a rovarokat, majdnem mindenki felemelte a kezét.

Számodra mi teszi széppé ezeket az állatokat?

Az én szememben minden teremtmény szép, még egy kullancs is – érdemes megnézni róla mikroszkopikus felvételeket. Lenyűgöző továbbá a gömböcugrókák formagazdagága. Nálam nem von le egy állat szépségéből, ha mondjuk páncélja vagy tüskéi vannak.

Melyik állatot szereted a leginkább fotózni?

Ez mindig változik – egy időben a gömböcugrókákért rajongtam, később más korszakom jött. Az elmúlt években viszont olyan sokféle állatot fotóztam, hogy mostanában már nem célzottan fajokat keresek, hanem új kihívásokat. Főképp az motivál, hogy olyan perspektívából, olyan újszerű megvilágításban fotózzam le az adott állatot, ahogyan még nem láttuk, és a dokumentálás helyett inkább a dinamikára és a művészi jellegre fektetem a hangsúlyt. Mielőtt fotózni kezdenék, előre megtervezem, hogy mit akarok megmutatni a képeken, milyen háttér előtt és milyen napszakban, például egy kaszáspókot éjszaka, a természetes környezetében. Legutóbb kérészeket és szarvasbogarakat fotóztam, de nem egy levélen ücsörögve, hanem repülés közben. Nagyon nehéz éles képet készíteni róluk úgy, hogy folyamatos mozgásban vannak.

Mire ügyelsz fotózás közben?

Az állatokat nemhogy megfogni, de megzavarni sem szabad – a kezünkről terjedő kitridiomikózis betegség például sok kétéltű pusztulását okozhatja.

Sajnos vannak olyan fotósok, akik a tökéletes kép érdekében szén-dioxiddal kábítják el az állatokat – én sosem ártanék más élőlénynek.

Amikor publikálom a képeket a közösségi oldalamon, arra is figyelek, hogy ne osszak meg sok információt a fotózott állat élőhelyéről, különben fotósok hada vagy gyűjtők özönlenének oda.

Egyik posztodban írod, hogy megmentetted egy patakba esett kérész életét. Szerinted mennyire avatkozhat közbe egy fotós a természet körforgásába?

Alapvetően semennyire. Ha kiveszem a kérészt a patakból, az jó érzés a lelkemnek, de ha egy pók hálójából szabadítom ki, akkor a pillanatnyi jó cselekedettel egy másik állatnak ártok. Tehát mérlegelni kell.

Ahogyan a közösségi oldaladra írt bejegyzések is tanúsítják, rengeteg élményt szerzel fotózás közben. Mire emlékszel vissza legszívesebben az elmúlt hónapokból?

Amikor legutóbb a Bükkös-patak völgyébe utaztam, szalamandrák tömege fogadott. Tíz éve járok oda, de előtte csupán egyetleneggyel találkoztam. A tőserdei Holt-Tiszánál is hasonló meglepetésben volt részem, amikor egy csapat zöld levelibékára bukkantam. A szarvasbogarakkal való kalandom is emlékezetes: három kilométert futottam utánuk, hogy le tudjam kapni őket, nagyon gyorsan és gyakran magasan repülnek!

Fényképeiddel és írásaiddal viszont az egyes fajok visszaszorulását is dokumentálod. 

Egyetemista koromban sokat barangoltam a Kiskunságban, ahová később gyakran visszajártam fotózni.

Tíz-tizenkét éve még békákat fényképeztem a combközépig érő szikes tavakban, legutóbb viszont elsivatagosodott táj fogadott. A kiszáradt tavakban nyoma sem volt életnek.

Ha nincs szaporodásra alkalmas víztér tavasszal, a békák nem tudnak hol petét rakni, és teljesen átalakul az ottani közösség szerkezete.

Az állatok eltűnése gyakran az emberek tudatos beavatkozásának következménye. Hiába tiltja EU-s rendelet, tavaly is volt, ahol légi permetezéssel irtották a szúnyogokat, s ennek hatására természetesen más rovarok is elpusztultak. A szúnyogok állandóan kelnek, így három nap után újra ellepték az erdőt, más repülő rovarok – például kérészek, szitakötők, méhek, darazsak – csak egy rövidebb periódusban tömegesek, így azok populációit sokkal súlyosabban érintette a permetezés. A rovarirtás következtében táplálék nélkül maradtak a fecskék, manapság ezért is látni egyre kevesebbet mindenfelé. Az emberek nem gondolják végig, mekkora károkat okozhatnak a teljes ökoszisztémának.

A képeid offline is több városban is bemutatkoztak, például Budapesten a Természettudományi Múzeumban, Szarvason, és Szerencsen. Legutóbb Gyömrőn nyílt kiállításod A mikrovilág csodái címmel. Miért különleges ez a kiállítás?

Már régóta tervben volt, hogy Gyömrőn is bemutatjuk a fotóimat, mivel a városban nőttem fel. A kiállításra közel negyven képet válogattam ki a legfrissebb fotóimból, amelyek már az új nézőpontok szerint készültek. Mivel a tárlatnak egy könyvtár adott otthont, történetekkel is készültem.

Mik az újabb terveid?

Mivel idén lecsúsztam róla, jövőre szeretném lencsevégre kapni a szentjánosbogarak rajzását és a tiszavirágzást.

Nemrég beszereztem egy halszemoptikát, ezzel pedig nagyobb rovarokat és hüllőket akarok megörökíteni.

Munka mellett fotózol – a Nemzeti Szakértői és Kutató Központnál dolgozol szakértői területen. Hogyan tudsz az újabb projektekre időt szánni?

Hétköznap nem fér bele, csak hétvégén. Gyakran hajnalban vagy éjszaka megyek ki a természetbe a gépemmel, például amikor szentjánosbogarakat akarok fotózni. A munkával tehát nem, inkább a magánéletemmel, a feleségemmel töltött idővel nehéz összehangolni. De a szentjánosbogár-fotózásra őt is mindig sikerül magammal csábítanom.