„Totó, már nem Disneylandben vagyunk!” – Miért rajonganak a K-pop Démonvadászokért a gyerekek?

A rokonságunkban van egy kilencéves kislány, aki hetek óta azzal nyüstöli a családot, hogy szeretné végre ő is megnézni azt az animációt, ami az egész osztályt lázban tartja. A 10+-os korhatár-besorolású K-pop Démonvadászok már a bemutatását követően világszerte komoly rajongótáborra tett szert, a TikTokon rengeteg tánckihívás és fanart pörög, az udvaron pedig azon megy a veszekedés, melyik barátnő játssza Rumit, Mirát és Zoey-t.

Egy nap tanácstalanul figyeltem a kislányt a kertben, ahogy kimarad a játékból, mert nem tudja, miről van szó – és éppen ez a fajta csoportnyomás az, ami sok szülőnek dilemmát okoz. 

Ezért felajánlottam, hogy nézzük meg fényes nappal, az egész családdal közösen, így nagyobb kontroll alatt tarthatjuk, hogy mely jeleneteket láthatja, és hol ereszkedik a szeme elé a biocenzúrát jelentő tenyerem. A mozizás után ráadásul át is beszélhetjük a látottakat. 

Aki arra számít, hogy ez a cikk egy ciccegéssel kísért, „bezzeg az én időmben” és „hová jutott a világ” hangulatú morgolódás lesz, csalódni fog. A Démonvadászok olyan filmélménynek bizonyult, amin az egész család – a 9 évestől az 51 évesig – egész jól szórakozott. Ettől függetlenül jogosak azok a felvetések is, amelyek azt firtatják, vajon nem túl erőszakos és rémisztő látvány-e a tízéveseknek Maggie Kang rendező népszerű alkotása.   

Három barátnő a gonosz ellen

A történet szerint a démonok évszázadokon át vadásztak az emberekre, hogy lelkükkel táplálják gonosz uralkodójukat, Gwi-Ma-t. Egyszer azonban három démonvadász létrehozta a Honmoon nevű varázsvonalat, amely elzárta a túlvilági lényeket, és amelyet csak énekléssel lehet fenntartani. A védelmi rendszer megőrzése generációkon át mindig újabb és újabb kiválasztottakra hárult: a triók a maguk korának legtrendibb stílusában remekeltek — a charlestonos tánclépésektől a trapéznadrágos idolokon át a mai K-pop szupersztárokig.

A HUNTR/X nevű lánycsapat – Rumi, Mira és Zoey – a színpadon ragyogó csillagok, de amikor legördül a függöny, azonnal nekilátnak a démonkaszabolásnak. Éppen az új kislemezük felvételére készülnek, amikor Rumi egyszer csak elkezdni elveszíteni a hangját és az önmagába vetett hitét is – de azt nem fogom elspoilerezni, hogy miért.

A démonkirályt az őrületbe kergeti a sorozatos vereség, étvágya pedig egyre csak nő. 

Ezért megengedi egy Dzsinu nevű alattvalójának, hogy egy szokatlan megoldással élve vegye fel a harcot a lányokkal, és saját K-pop fiúbandát alakítson. A Saja Boys napról napra népszerűbb lesz, így a rajongók egy része a koreai N Sync-hez pártol, amitől a Honmoon védelmezőereje egyre csak gyengül.

Kép

Kép forrása: Netflix

Maggie Kang maga is koreai gyökerekkel rendelkezik, a származása előtt tisztelegve ásta bele magát a koreai kultúrába és az ősi babonákba, hogy valami egyedit alkosson. A bemutató előtt a rendező arról is beszélt, hogy nem akart újabb „csak szexi, kemény és menő” szuperhősöket vászonra vinni, helyettük olyan lányokat szeretett volna bemutatni, akik jobban hasonlítanak a hétköznapi emberekre, imádnak zabálni, lustálkodni, bolondosak, de olykor nyersek és viccesek is. 

Sailor Moon-érzés és Disney-párhuzam

Miközben éppen a vállamat ringattam a Soda popra és a főszereplő lányokat figyeltem, egyre csak az járt a fejemben: hát, ez tiszta Sailor Moon! Valószínűleg az alfa generáció ebben a filmben találja meg azt, amit én gyerekként a Disney-mesékben és az említett Holdtündér című animében kerestem, amikor annyi idős voltam, mint ők. 

Ez a „barátnők a gonoszok ellen” motívum és a bájosan hebrencs, kissé esetlen, lustálkodni szerető, de a harcban jeleskedő, csupaszív karakterek, akik megtanítják a gonosznak, mi is az a móres, már az Y-generációsok gyerekkorában is markánsan jelen voltak. 

Ami a Disney-párhuzamot illeti, az csak annyiban állja meg a helyét, hogy egy kisebb szünet után újra divat lett zenei betétekkel megszakítani a rajzfilmeket, mint ahogy az a régi egész estés kedvencek esetében is megszokott volt. „Nem olyan ártatlanok ám ezek a szövegek, mint a Disney-mesékben” – mondta egy ismerősöm a minap. De ahogy Elvis csípőmozgása és a Beatles zenéje is botrányt kavart a maga idejében, úgy sok olyan változásnak lehetünk ma is szemtanúi, amelyeken néhány év múlva már senki sem ütközik meg.

Igaz, míg Szimba és Nala a vízesések alatt romantikusan körözve érezte a szív szavát, a Soda Pop című szám már klasszikus popmotívumokkal játszik, amelyek kacsintgatnak a nagyobbak randinyelve felé (‘taste so sweet’, ‘you are so hot’). De ennyi erővel már tíz éve kikapcsolhattuk volna a rádiót, amikor mindenhonnan a „Whistle” szólt – hiszen Flo-Rida sem ugyanazt a sípot akarta megfújatni, mint amit Tombá a tornaórán, mégsem kapcsoltattuk ki a zenét a lángosozóban.

Anti-Hófehérkék és a belső démonjaink

A film érdekessége, hogy úgy fogalmaz meg kritikát a K-pop iparral szemben, hogy maga is ugyanolyan exportcikké válik, mint a sokak által rajongásig imádott ázsiai bandák. 

Mert míg próbál több értelmezési dimenziót kialakítani és felhívni a figyelmet a K-pop ipar szexualizáltságára, a sztárok kihasználására és infantilizálására, a gyerekeknek ebből csak annyi fog lejönni, hogy kockás hasakra csorgatni a nyálunkat menő.

Aki pedig nem érti, hogy miért pont ez a zenei műfaj lett a film sikerének egyik kulcsa, annak érdemes számításba vennie, hogy a K-pop napjaink egyik legmarkánsabb kulturális exportterméke: a top 100 K-pop előadó együttesen több mint 90,4 milliárd streamet generált globálisan, a Démonvadászok legnépszerűbb slágerei a Golden és a Soda pop pedig a zenei streaming-platformok élére törtek.

A Démonvadászok a kortárs mozikhoz hasonlóan anti-Hófehérke karaktereket állít a középpontba, olyan lányokat, akik nem azzal töltik a napjukat, hogy takarítanak és várják a szőke herceget. Az animáció emellett értékes üzeneteket is közvetít, melyek a zene és a barátság erejéről, valamint az önelfogadásról és az átlagostól eltérő emberekkel szembeni toleranciáról szólnak (a főszereplő ugyanis egy veleszületett sötét titkot rejteget a barátai elől, amit fél felfedni).

A K-pop Démonvadászok emellett arról is szól, hogy bár állandóan hadakozunk a gonosszal, a legveszélyesebb démonok valójában bennünk élnek, és folyamatosan táplálják a szorongást, a kishitűséget, amikor azt suttogják a fülünkbe, hogy nem vagyunk elég jók. 

Az igazi győzelem az, amikor ezeket az önismeret és a szeretet erejével sikerül legyőznünk.

Ebben az animációban nincs véres, naturalista erőszak, a küzdelmek inkább zenére épített, látványos, képregényszerű csaták. Az olykor rémisztő külsejű figurák megjelenítését tompítja a filmet átható humor és önirónia, aminek segítségével érzékenyen figuráz ki klasszikus K-pop kliséket. Ugyanakkor a negatív érzelmek, Dzsinu megrendítő eredettörténete, valamint a démonábrázolások és a sötét hangulat nyomasztóan hathat a gyerekekre, ezért a kisebbek mellé nem árt, ha beülnek a szülők is, és egyénileg mérlegelik, mennyire befogadható a látvány a gyerekek számára.