A futball talán nem is a gólokról szól – hanem azokról, akikkel együtt nézzük

Nagyapám lépteit 16:48-kor meg is hallottam, száz közül is megismertem volna őket, ahogy a papa kezében azt a ronda barna esőriasztó köpenyt is, amelyet kis hengerbe tekerve örökké szorongatott, mert ha hozta, akkor biztos, hogy az ilyen délutánokon a nap győzött. Bár a csapatunk sikeréhez is lett volna hasonló kabalánk, de a pályán az eredményt nem lehetett előre bevonzani, azt kitartóan ki kellett szurkolni.

Miután 16:55-kor beléptünk a stadionba – akkor még nem volt biztonsági szolgálat, sem átvizsgálás, csak Matyi bá’ a piros kabátjában, aki tépett nekünk egy nyugdíjas- meg egy diákjegyet –, a kezdésig egyetlen életbevágó kérdés maradt: szotyi vagy tökmag? Aztán míg mi szerényen rágtuk az oldalvonal mellett a magot, az aranylábúak a nekik rendelt 65-ször 100 méteren serényen passzolgatták a bőrt.

A mérkőzések után sohasem haza mentem, mindig a nagyapáméknál kötöttem ki. Ha nyertünk, akkor egész este közösen akartam örülni vele, ha kikaptunk, valahogy ki kellett beszélnünk a keserveket. Ha döntetlen lett, akkor mi sem tudtuk eldönteni, vigadjunk vagy bánkódjunk, de ahhoz is együtt kellett lennünk, hogy ezt a dilemmát feloldjuk. Közben néha kiszaladtam a stoplisomban labdát rugdosni az udvarba, hogy „visszajátsszam” a meccs jeleneteit. Végül fröccsel és bodzaszörppel koccintottunk.

Amikor kilencévesen az iskolai csapatunk focikupáján a döntő előtt kilenc góllal másodikként álltam a góllövőlistán, a helyi lap fotósa sem számított rá, hogy a 15 találatos éllovast még bárki megelőzheti. Így lefotózta a srácot a másnapi újságba, és még a torna vége előtt hazament. A döntőben csak azért nem rúgtam ötnél több gólt, hogy őt ne keverjem bajba – füllenthetném, de egyrészt a nagyapám így is büszke volt rám mint gólvágó-utánpótlásra, másrészt egy évre rá már 14 góllal is én nyertem.

Kép

Két kép a szerző archívumából: gólkirályként, illetve háttérben az akkori „körülményekkel” – Fotó: dr. Szász Adrián

Az öreg sosem kérdezte, miért nem úszni, vívni vagy kajakozni járok, pedig húsz perc sétára laktak a Balatontól, és hátulgombolós koromban „magyar vitézként” vezényelt, hogy egy piros játékkarddal kaszaboljam le a turbános törököket, azaz a kertben a pitypangok gömbölyű, pihés terméseit. Még csónakja is volt a sajkodi öbölben, ahová horgászni járt – hogy aztán hazahozza azt a halat, aminek az elkészítéséig és elfogyasztásáig be se nézett a konyhába, annyira nem szerette megenni, csak kifogni.

Én a focival nem így voltam, annak minden mozzanatát élveztem. Ahhoz, hogy az aktív labdarúgással töltött, megismételhetetlenül csodás évtizedem ellenére egy – például – másodosztályú felnőttcsapat helyett végül a jogi egyetemet, majd az újságíró hivatást választottam, annak is köze van, hogy az „én időmben” a futballistának készülő fiatalok előtt nem állt olyan kecsegtető jövőkép, mint manapság.

Mi többet edzettünk salakon, mint füvön, fával fűtöttük az öltözőt, ahol télen se mindig volt meleg víz a zuhanyzáshoz. Csoda, hogy ránk nem szakadt az a tákolmány, amit ennek ellenére imádtunk. Ám építeni akkoriban nem lehetett arra, hogy „majd focista leszek”, ezért is nézek fel azokra, akik végül megcsinálták. Tudom, vagy minimum sejtem, mekkora melót pakoltak a sikereikbe. 

Kép

Tíz magyar olimpiai aranyérmet ölelve: Kozák Danutával, Szász Emesével és Szilágyi Áronnal – Fotó: dr. Szász Adrián

Még jó, hogy a sport nem az a műfaj, ahol egyszerre csak egynek lehetsz a szeretője. Itt nem kell választanod, én sem az úszás, a vívás vagy a kajak-kenu helyett szeretem a focit, hanem velük együtt. Mindig azt figyelem közülük, amelyikben magyar csapat, játékos, versenyző szerepel más nemzetbeli ellen. Csak ha két magyar érdekeltségű esemény zajlik egyszerre, s az egyik a labdarúgás, akkor választom azt.

A futball számomra mindig játék maradt, nem beszélve az olyan személyes adományairól, hogy a mai napig onnan tudom a világ legeldugottabb településeinek neveit és földrajzi elhelyezkedését, hogy azok csapata valaha szerepelt egy általam látott fociközvetítésben, esetleg kitöltött totó- vagy tippmixszelvényen. És ha bárhová eljutok e települések közül, máris van közös témám a helyiekkel.

A nagyapám nyilván akkor is büszke lett volna rám, ha valamelyik egyéni sportágban húzom le a magam sportos évtizedét – legfeljebb azok a gyorsan lepörgő versenyek nem jelentettek volna egész délutános közös programokat és egész estés közös elemzéseket –, ám a focis minikarrieremmel, amit ő is átélhetett, extrán megörvendeztettem.

Mivel én voltam az egyetlen fiúunokája, a nagymamám egy kicsit bennem látta a „fiatal őt” is abban a tizenkét évben, amit már a papa nélkül kellett leélnie. Hányszor hallottam tőle: „ahogy utánad néztem, hirtelen azt hittem, a papát látom”. Amikor a mama utolsó éveiben sok időt töltöttem nála, akkor jöttem rá, mennyire elszerette a papától a futballt is. Kilépve a szobájából rendre megkérdeztem, hová kapcsoljam a tévét, és ő mindig csak ennyit felelt: „Mindegy, fiam, csak zöld színe legyen!”