Ferenc pápa mit visz tőlünk és mit hoz nekünk? – Történelmet írunk Budapesten?

2021. szeptember 10-én, két nappal a pápalátogatás előtt utaztam az 5-ös busszal keresztül a fővároson, és félúton megszólalt a hangszóró: „Köszöntjük Ferenc pápát, hallgassunk meg tőle egy gondolatot: »Ha egy ember meleg, keresi Istent és jószándékú, ki vagyok én, hogy elítéljem?«” Ismerőseim más járműveken is hallották ugyanezt. Elgondolkodtam: valóban ez lenne Ferenc pápa egyik legfontosabb üzenete? A liberális fővárosi vezetésnek megfelelni akaró BKK számára kiemelten fontos idézet, ez egyértelmű. Egy katolikus hívő számára ennél sokkal iránymutatóbb kijelentéseket is tett a pápa, mégis el kell ismernem: sok minden sűrűsödik ebben a kiragadott mondatban is. Itt van mindjárt az egyik leghangsúlyosabb szó: elítéljem, elítélni. Ha valami elmondható nyolcéves pápaságáról, ez bizonyosan: a lehető legkevesebbet ítélkezett, mindig igyekezett tekintettel lenni az emberek egyedi nehézségeire. Bennem legjobban az maradt meg, hogy az egyházat egy tábori kórházhoz hasonlította. „Világosan látom, hogy az, amire az egyháznak ma leginkább szüksége van, az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után. Haszontalan dolog egy súlyos sebesülttől a koleszterin- és vércukorszintje után érdeklődni. Előbb a sebeket kell ellátni, utána beszélhetünk minden másról. És alulról kell kezdeni! Az egyház néha apró dolgokba, kicsinyes előírásokba zárkózik. A legfontosabb azonban az első hír: Jézus Krisztus megváltott téged!”

Ezt hozza, hozta tehát Ferenc pápa: az irgalom üzenetét. Amit viszont sokan hiányolunk vagy kevesellünk, az a belső közösség összetartó elveinek a megerősítése.

Hiszen egy tábori kórház csak akkor működhet hatásosan, ha van egy hitében és tudásában erős, képzett és tettre kész orvosi-ápolói gárdája – amely mögött pedig ott kell lennie egy hitében erős, hétköznapi életében viszonylag kiegyensúlyozott és példamutató tömegnek, amely a tábori kórház missziósainak munkáját támogatja, hátországát biztosítja. Ennek a csöndes hátországnak a hite mintha nem kapott volna elég támogatást, fogódzót Ferenc pápától az elmúlt nyolc évben.

De valóban nem kapott? Vagy csak nem jutott el hozzánk elegendő lelki megerősítés, tanítás? A Magyar Kurír önálló rovatában elolvasható a pápa valamennyi nyilvános megszólalása, még a Twitter-üzenetei is. Vajon hány emberhez jutottak el? (Tudjuk-e például, hányszor említette meg a pápa nyilvánosan a közelgő magyar–szlovák utazását, és hogy milyen lelkülettel készült rá?) A helyzet az, hogy még a hívő katolikusok többsége is a liberális vagy a konzervatív hír- és politikai oldalakról értesül először Ferenc pápa egy-egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondásáról, annak többnyire fals értelmezéséről. Olyan médiumokból, amelyek vagy kisajátítják a pápa egy-egy mondását a saját önigazolásukra, vagy a pápát ki nem állhatják. És csak jó esetben néz utána az eredetinek valamelyik egyházi médiumban. Sajnos én sem vagyok kivétel.

Ferenc pápa visszavonhatatlanul elviszi a távoli csodálat lehetőségét.
II. János Pál óta egyre csak fokozódik a média hatalmas térnyerése, és elveszi a tiszteletet tápláló megismerhetetlenség, ritka megpillanthatóság, távoli csodálat lehetőségét. Ma már mindennap láthatjuk bármelyik közszereplőt, így a pápát is a körme hegyétől a haja száláig, a fájós derekáig, szinte az ottlét élményével. Hallhatjuk minden meggondoltan és meggondolatlanul odavetett szavát, nyelvbotlását vagy aranymondásait, szinte az „ott és akkor” illúziójával.

Hús-vér, néha csillogó, máskor esendő embert hoz nekünk saját személyében, vezetőként. És ilyenek lesznek majd szükségszerűen az utódai is a pápai székben.

Ferenc pápa elviszi tőlünk azt a hitet is, hogy minden magát katolikusnak valló ember kétkedés nélkül, egységesen felsorakozik a mindenkori pápa mögött.
Ezt valójában csak addig hihettük, amíg a szocializmus hírzárlata elfedte előlünk a valóságot; a rendszerváltás óta viszont előttünk is nyilvánvalóvá vált a II. Vatikáni Zsinat reformjait követő jelentős kettészakadás, a tradicionalista kisebbség fájdalmas leválása és távolodása a pápához (és zsinathoz) hű egyház testéről. És ugyanennek az előképe ott volt már a 19. században is, az I. Vatikáni Zsinat után az ókatolikusok elszakadása, akik nem tudták elfogadni a zsinat új dogmáit. Ferenc pápa személye még tovább növelte a megosztottságot: immár belül is van egy hangos kisebbség, akik katolikusabbak a pápánál, és akiknek a hatása a közösségi médiában, az interneten számarányuk többszöröse. Szélsőségeseik pedig egyenesen antikrisztusnak tartják a mostani pápát.

Ferenc pápa végképp elviszi tőlünk, katolikusoktól mindazokat az uralkodói, hatalmi és gazdagság-jelképeket, amelyeket már elődei kezdtek kivonni a használatból.
Múzeumba kerülnek az embermagasságot meghaladó palástok, az uszályok, amelyekhez három segítő kellett, hogy a pápa járni tudjon bennük, a hermelinszegélyes körgallérok és fejfedők, a pápai díszernyő és a hatalmas strucctollas legyezők mint hatalmi jelvények, a tiara (a három aranypántos pápai korona, amelyet ma már csak pápai címereken láthatunk), a pápai hordszék… Valamennyi tradicionális viseleti vagy használati darabról lehet tudni, hogy mikor, melyik században váltak a pápák megjelenésének részévé, így tehát ahogy bekerültek, úgy egyszer ki is kerülhetnek.

Mégis hiány- és bizonytalanságérzetet okozhat ez a folyamat azokban, akik megszokták, vagy akik számára e pompázatos és szimbolikus jelentésű külsőségek összeforrtak hitük lényegével.

Ferenc pápa elviszi az egyértelmű magyarázatokat, a „majd én megmondom, mit és hogyan tegyél” tekintélyelvűségét.
Akik ilyen vezetőre vágynak, nagy hiányt élhetnek meg. Helyette Ferenc pápa anya- és pásztoregyházról álmodik. „Az egyház szolgái legyenek irgalmasak, kísérjék az embereket jó szamaritánusként, aki lemossa, megtisztítja és felemeli felebarátját. Ez a tiszta evangélium. Isten nagyobb, mint a bűn.” Olyan egyházat szeretne, amely nemcsak nyitva tartja a kapuit, hanem utána is megy a nem hívőknek, akik elkerülik a templomokat. Meg kell hallgatni őket, miért döntöttek így, még tisztelni is lehet az érveiket, és majd adódik lehetőség, hogy rávegyük őket a visszatérésre – vallja. „Ki vagyok én, hogy elítéljem?” – kérdezte szinte önmagától, szívből jövően egy kötetlen beszélgetés során, épp a melegek kapcsán. „Te vagy a pápa” – válaszolhatnánk neki. Ám ő nem gondolja, hogy a pápa elítélhet bárkit. Egy rossz tettet, egy terrorcselekményt vagy gyilkosságot igen, de nem a személyt, amíg meg nem ismeri indítékait. A Jézus tanítása szerint rossznak vagy rendetlennek minősülő cselekedet elkövetőjét, aki ráadásul vergődve keresi élete mélységeiből a kiutat, nem ítélheti el, csak irgalommal közeledhet felé. Ugyanezzel a lelkülettel mosta meg és csókolta meg egy börtön elítéltjeinek a lábát nagycsütörtökön – és mennyi ítéletet kapott érte! Hasonlóan tekint azokra is, akik az egyház számára „szabálytalan körülmények között, bonyolult helyzetekben” élnek: hozzájuk úgy kell közelednünk, mint akiknek nyitott sebeik vannak. „Ellátni a sebeket, ellátni a sebeket… És alulról kell kezdeni!”

Mindezeket a régi fogódzókat, megszokásokat, elvárásokat jelképesen és valóságosan is elviszi. De mit hoz helyette?

Úgy tűnik, „csak” önmagát, ő pedig egyik példaképének, Boldog Fáber Péternek a 21. századi mása szeretne lenni. Boldog Fáber Péterről addig nem is hallottunk, amíg a pápa nem emlegette: a jezsuita rend alapítójának, Szent Ignácnak egyik legelső társa volt. S hogy mi ragadta meg Ferenc pápát, Jorge Mario Bergogliót Boldog Péterben? „Az, hogy párbeszédet folytatott mindenkivel, a legtávolabbiakkal, még az ellenfeleivel is. Egyszerű vallásossága, bizonyos fokú naivitása, szolgálatkészsége, a figyelmes belső megkülönböztetése. A tény, hogy nagy és erős döntések embere, ugyanakkor képes vonzó, nyájas lenni.”

Idézetek forrása: Jó napot! Ferenc pápa vagyok. Szerkesztette: Horváth Árpád SJ, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 2014.

Véleménycikk