„Tévhit, hogy a látássérülteknek jobb a hallása, tapintása” – Pogácsasütés „vakon”, avagy az Érezve láss! érzékenyítő foglalkozás tanulságai

Érzékenyítő séta

A Vakok Állami Intézetének bejáratához érve, a regisztráció után választhattam, hogy szembekötővel vagy anélkül megyek be az épületbe. Én az előbbit választottam, így egy fejlesztőpedagógust is kaptam magam mellé, aki első körben elmagyarázta, hogyan kell megfognom a karját ahhoz, hogy biztonságosan tudjon engem vezetni. Meglepődtem, mert nem karolhattam bele: a könyöke felett kellett megfognom a karját úgy, hogy a hüvelykujjam kifele nézzen. A vezetőm javaslatára a szabadon lévő karomat 90 fokba hajlítva tartottam magam mellett, hogy érezzem, ha bármi akadályba ütköznék.

Bizonytalanul indultam el. Kellett pár másodperc, hogy megszokjam a helyzetet: azt, hogy semmit sem látok, és azt, hogy valaki vezet. Eleinte nem találtam az egyensúlyom, de szerencsére nem siettettek. A lassú séta közben a pedagógus folyamatosan magyarázta, merre megyünk, hol járunk, hol számíthatunk lépcsőre. Útközben nagy segítség volt, hogy megfoghattam a lépcsők melletti korlátot.

Az utolsó lépcsőfokoknál viszont mindig elbizonytalanodtam: amikor jelezte a vezetőm, hogy ez az utolsó, nem akartam elhinni, ezért próbáltam kitapogatni a lábfejemmel, hogy valóban véget ért-e a lépcső.

Illetve akkor lassultam még le nagyon, amikor irányt kellett változtatni, vagy egy szűk bejáraton átmenni.

A terembe érve levehettem a szemellenzőt, de csak óvatosan, hogy fokozatosan szokjon hozzá a szemem a fényhez. Erre a workshopon is külön felhívták a figyelmem, hogy elkerüljem az esetleges rosszullétet. A kapros-túrós pogácsa elkészítéséhez már az asztalon voltak a hozzávalók és a sütéshez szükséges eszközök. Nekem csak egy kötényt és a szemellenzőt kellett magamra vennem, valamint egy maszkot, mivel az intézményen belül most is kötelező ennek a viselése.

Tésztagyúrás érzésre

Hiába pillantottam rá az asztalra, azt, hogy mi és hol van rajta, nemigazán tudtam memorizálni, így „vakon” mindent ki kellett tapogatnom. Az asztal bal oldalán volt a tál, mellette a köteg kapor, aztán következett a pogácsaszaggató, a tejföl, az élesztő, a vaj, a túró, egy kis tálkában a só, a tojás, illetve a liszt. A jobb oldalon pedig a recés kés, a kanál és egy mérleg volt elhelyezve, közvetlenül előttem a gyúródeszka a sodrófával. A tészta összeállításában Veres Pál, a Budafoki élesztő pékje segített, a munkát Nagy Ágnes, a Vakok Állami Intézete elemi rehabilitációs osztályának vezetője felügyelte.

Először a lisztet kellett kimérnem egy beszélő mérlegen. Mondjuk az enyém pont nem működött, így a tálba beleengedett liszt mennyiségéről a pék tájékoztatott szóban.

Szerencsére igen hamar összehoztam a szükséges 250 grammot – valószínűleg azért, mert otthon sem méregetek sütés közben, legtöbbször érzetre adom össze a hozzávalókat.

A liszt kimérése után bele kellett morzsolnom a tálba az élesztő felét, majd hozzáadnom a többi összetevőt: a csapott kanál sót, a tejfölt, a vajat, a túrót. Mindennek a kitapogatása, kicsomagolása és tálba helyezése elég lassan ment, de még ekkor sem éreztem megerőltetőnek a tevékenységet. A köteg kaprot igyekeztem óvatosan, minél kisebb darabokra felvágni, több-kevesebb sikerrel. Végül a tojást is biztonságon beletörtem a tálba.

A tészta összedolgozásánál kicsit elbizonytalanodtam, mert hiába gyúrtam kitartóan, mégis lágynak éreztem, de Pál engedélyével még tehettem bele egy kis lisztet. Mivel ebből nem akartam sokat belezúdítani a tálba, a következő praktikát alkalmaztam: a liszteszacskó szája elé tettem a szabadon lévő tenyerem, és azzal próbáltam „bemérni”, hogy mennyi az elegendő. Miután úgy éreztem, összeállt a tészta, és az állagát a pék is jónak ítélte, levehettem a szemellenzőt, és megcsodálhattam a végeredményt.

Vicces volt látni, hogy egy-egy nagyobb kapordarab mennyire kikandikál a gömbölyded formából.

Csikorgó agytekervények

Amíg kelt a tészta, a workshopon segédkező gyógypedagógusok memóriajátékra invitáltak a többi résztvevővel, hogy megmutassák, mekkora agymunkára van szüksége egy olyan személynek, aki a mindennapok során nem hagyatkozhat a látására. Mondanom sem kell, egyáltalán nem volt egyszerű felsorolni minden résztvevő nevét és kedvenc ételét úgy, hogy a nevekhez nem lehetett arcot társítani. Ehhez hasonló játékokkal szokták amúgy a látássérülteket is fejleszteni.

A játék mindössze negyedórát tartott, de így is megcsikorgatta az agytekervényeimet. Pedig még csak ezután jött a sütés legnehezebb része: a tészta kinyújtása és a pogácsák kiformálása. Szemtakaróban ez egy örökkévalóságnak tűnt. A felénél tartottam, amikor azt mondtam magamban, hogy most már ennyi elég volt.

Elfáradtam, ráadásul a sok koncentrálástól megfájdult a fejem. Azt is nehéz volt megoldani, hogy szépen felsorakoztassam a kisméretű pogácsákat a tepsiben, majd lekenjem ezeket tojással. Nagyon örültem, amikor sikerült a végére érnem. Szerencsére a kocka alakú pogácsák meglehetősen jó állapotban és viszonylag rendezetten pihentek a tepsiben.

Kép

Kép: Kortyis Dávid

Színek és segédeszközök

Nagy Ágnestől közben megtudtam, hogy nem igaz az állítás, miszerint aki nem lát, annak jobb a tapintása és a hallása.

Nem jobb, csak elkezd rá jobban figyelni, rátanul minden másra, ami használható információt tud neki adni. A látássérülteknél minden átalakul: másképp érzékelik a teret, annak nagyságát, ráadásul idővel a vizuális emlékeik is kikopnak.

Azok a személyek, akik már 4-5 éve teljesen vakok, a kézírásukra sem emlékeznek.

Az érzékenyítő foglalkozás utolsó részében megnézhettem, milyen gyengénlátó szemüvegben újságot olvasni. Mondanám, hogy nehéz, de számomra inkább lehetetlen volt, mert csak színeket láttam. A gyógypedagógusok ennek kapcsán elmondták, hogy a nyomtatott, de online lapok esetében is nagyon fontosak a kontrasztok és a kiválasztott betűtípus. Például egy barna hátterű fehér írás sokkal jobban olvasható egy gyengénlátó számára, mint egy zöld hátterű fekete szöveg.

Végül megismerhettem néhány olyan eszközt, amely jelentősen megkönnyíti a látássérültek mindennapjait – sok esetben még a látókét is. Hasznos lehet például a tojáselválasztó, ami egy kis szűrőhöz hasonlít: beletörve a tojást benne marad a sárgája, a fehérje pedig oldalt kifolyik belőle. Emellett ott a zoknipárosító, amelybe bele lehet tenni az összetartozó zoknikat – ezt mosógépben, szárítón, de akár a fiókban is lehet használni. De a látássérültek beszerezhetnek folyadékszintmérőt, forrásjelzőt és tapintható órát is, amelyekkel megkönnyíthetik a mindennapi tájékozódásukat.

A foglalkozásról fáradtan, de sok új információval és élménnyel térhettem haza. Egy biztos: igyekszem nem elfelejteni, hogy nekem még volt választásom: a foglalkozás végén levehettem a szemtakarót.