Erdélyből jöttek, mesterségük címere: költő – Áprily Lajos és fia, Jékely Zoltán
Hol van a lelki sebe? Gyakran teszi föl az ember ezt a kérdést, ha magyar költőtől olvas verseket. Sokan mondják erre, seb nekünk az egész 20. század. Mégis általános tapasztalat, hogy az irodalom nagyjai közül sokan inkább családjuk tagjaitól szenvedtek, így ami igazán nehéz volt számukra, azt nem a történelem görgette az életútjukba. Ismerünk azonban két erdélyi származású költőt-írót, akikről sosem gondoltuk volna, hogy sérült a lelkük. Apa és fia ők: Áprily Lajos és Jékely Zoltán.
Aki „túl modern” volt a maga korában
Áprily Lajos egyik versét 1909-ben, 22 éves korában közölte még eredeti nevén, Jékely Lajosként az Erdélyi Lapok, de Kovács Dezső, aki a tanára volt és újságíróként is jeleskedett, megrótta „modern” hangja miatt, ezért évekig nem publikált. 1918 tavaszától azonban fölvette az „Áprily” költői nevet, amelyiken ma ismerjük, és sorra jelentek meg költeményei az erdélyi lapokban.
Családi élete is stabilitást mutatott, feleségével, Schéfer Idával jó házasságban élt. Három gyermekük született: Zoltán, Endre és Márta. Nagyenyeden laktak, Áprily ott tanított a gimnáziumban. A család szolgálati lakást kapott, ahol a szomszédjaik is tanárok voltak. A gyerekek számára a házak mögötti kert olyan volt, akár a paradicsomkert. 1926-ban Kolozsvárra költöztek, majd 1929-ben Budapestre. Áprily ezt azzal indokolta, hogy azt szerette volna, ha tehetséges, tizenéves költő fia számára kellő „nagyságú” irodalmi tér nyílik. Az erdélyi magyar irodalmárok és olvasók viszont úgy érezték, cserbenhagyta őket.
Az ő fájdalmuk, megbántottságuk lett az a lelki seb a fiú, Jékely Zoltán életében, amit sosem tudott begyógyítani semmilyen siker…
Jékely karrierje és a Baumgarten-díj
Jékely Zoltánt, aki középiskolai és egyetemi tanulmányait már Budapesten végezte, valóban befogadta a fővárosi művésztársadalom, sok lehetőséget kapott a publikálásra. 1936-ban jelent meg első verseskötete, az Éjszakák, amelyet dicsértek a kritikusok, többek közt Szerb Antal és Halász Gábor is. Ettől kezdve szinte egy-két évente jelent meg kötete: 1937-ben kiadta első regényét, a szívének kedves Nagyenyedet idéző Kincskeresőket, 1938-ban a Medárdust, 1940-ben a Zugligetet. 1939-ben jelent meg második versgyűjteménye, az Új évezred felé a Cserépfalvi kiadónál, 1943-ban a harmadik, a Mérföldek, esztendők a Franklinnál. 1939-ben pedig megkapta az egyik legjelentősebb irodalmi kitüntetést, a Baumgarten-díjat.
Visszatérés Erdélybe
Amikor a második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, Jékely mint könyvtáros tért vissza Kolozsvárra, és aktívan bekapcsolódott az erdélyi irodalmi életbe. Azt, hogy mennyire várta ezt az új életet, egyik kiadatlan, az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött naplóbejegyzéséből is tudhatjuk. „Ezeket a sorokat egy nagymamától maradt pici fekete ceruzával írom: Erdély fele a miénk! De Enyed, Valkó, Brassó túlfelől maradt. Mihelyt lehet, hazamegyek Kolozsvárra – talán egyedül, talán Apukáékkal. S ott aztán el kell kezdődjön a vita nuova. Nagymama drága – Brassóját ugyan nem kapta vissza – elviszem magammal emlékét [...] s ezt a kicsi ceruzát, amellyel életünk legnagyobb eseményeit fogom feljegyezni.”
Ez a „vita nuova”, az új élet gazdagabb volt barátságokban és irodalmi teljesítményekben, mint a korábbi időszak, ráadásul 1941-ben ismerte meg Jancsó Adrienne előadóművészt Kolozsváron, aki a második felesége lett, egy lányuk és egy fiuk született.
De 1944 nyarán bekövetkezett a második világháborúnak a kolozsvári emberek számára legtragikusabb szakasza. Június 2-án az amerikaiak bombázták a várost. Erről Jékely így számolt be levélben szüleinek: „Tudom, kötelességem lett volna azonnal életjelt adni magunkról, de a túlélés kegyelmi állapotában hetvenkedésnek és ágálásnak hatott volna a legegyszerűbb sürgöny is. [...] Bizony itt-ott láttam, hogy egy-egy marék véres iszap maradt egy-egy emberből. És még sok minden egyebet láttam és megéltem, ezekről azonban nem lehet részletezőn írni, mert nincs bennem semmi krónikáskedv.” Szüleiben is fölmerült, hogy ideje lenne Jékelynek és családjának visszatérniük Budapestre. Ő viszont ekkor még megfutamodásnak érezte volna a visszautazást, ezt írta: „Apuka, Anyuka! Értsék meg, hogy én nem vehetek részt egy ilyen gyáva rohanásban, nem tehetem ki magam annak, hogy gazember neobarokk csiszliknek nevezzenek azok, akik itt maradnak! Adriennek, aki mindenkoron itt akar maradni, majd ott, túlfelől, a menekültsors mocskától hogy nézzek a szemébe? Talán megélünk, s megérjük az új világot – melynek esetleg résztvevő polgáraivá is válhatunk még…” Végül 1946-ban apai „könyörgésre”, és mert egyre idegenebbül érezte magát Erdély átformálódó társadalmában, mégis elhagyta újra a szülőföldjét, hogy hazája költőjeként élhessen.
Édes haza, édesapa
Jékely hallgatott édesapjára, amikor a fővárosba hívta, mert ez rezonált a már benne is érő döntésre, és mert megbízott apja ítélőképességében.
A költő édesapa és a költő fiú között szeretetteljes kapcsolat volt, ez minden levelükből látszik. Több olyan költeményt is írtak, amelyekben egymáshoz szólnak.
Ezek közül Áprily Lajostól a legismertebb a „Fiamnak” című 1922-es alkotás, amelyből kiviláglik, milyen kimagasló sorsra szánta ő az akkor még gyermek Zoltánt. Fia 40. születésnapjára is írt az idős költő, ezt a rövid verset mi is idézzük itt, mert a két művész és szülőföldjük viszonyának, költői hitvallásuknak esszenciájaként is értelmezhető:
„Enyed. Ott most szirmok havaznak,
s reád gondol holt nagyapád.
Nem érzed a csodás tavasznak,
Mely megszült, sűrű illatát?”
Jékely is gyermekkori emlékeihez tért vissza, amikor megírta élete legérdekesebb apás versét. Ezt itt abban a reményben közöljük, hogy kedvet ébresztünk a méltatlanul keveset idézett két szerző írásainak olvasásához.
Apa-váró
Kapuban állva, kisfiú, mezítláb,
piszkál lábujjal százlábút, gilisztát;
hosszan bámul pókhálót, hangyajárást,
hogy könnyebbé bűvölje azt a várást…
És végre csengő, áldott kis-harangszó,
megváltón s meg-megszázszorozva hangzó,
hogy elfeledkezik minden bajáról!
Mert a Kollégium kapuja kitárul,
s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb
akácok alján ott-terem, akit várt,
és jön-jön, hosszú léptekkel sietve,
hóna alatt száz dolgozat-füzettel.
Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón,
mint egy óriás, tán ő maga a templom;
elől keskenyre gyűrt vadászkalapja
magasabb, mint a nagy torony sisakja –
És elborítja, mint valami felleg:
mily pöttöm ő roppant alakja mellett!
S most lehajol s félkarral ölbe kapja:
mint az Isten, olyan erős az Apja.
Források:
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Csak a határon átcsempészve jelenhetett meg egyik kötete – Kányádi Sándor, az elnyomott kisebbségek költője
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Pósa Lajos költőnek saját gyermeke nem született, de övé volt a Kárpát-medence összes gyermeke
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Lelkiismeret, szerelem és a gének – Transzgenerációs örökség a Széchenyi családban
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
