„Én még nem láttam olyan embert, akit jól szerettek, mégis bántalmazóvá vált”

Mitől függ, hogy mit tartunk bűnnek? 

A bűnnek megvan a jogi és a teológiai definíciója is. Számomra a bűn az, amit tudva és akarva, gonosz szándékkal követ el az ember. A munkám során még nem találkoztam tudatos gonoszságból, vegytiszta kegyetlenségből elkövetett bántalmazással, szerintem az nagyon ritka. Azt látom, hogy a bántások a szeretetéhség sötét tévútjai, amelyek nem jól szeretésből fakadnak.

Ráfoghatjuk a bűnöket a nehéz gyerekkorra? Ha indulatos vagyok a gyerekemmel, „enyhítő körülmény”, hogy velem is így bántak?

Az önismeret, a tudatosítás segít, hogy egy-egy helyzetben másképp döntsünk. Amikor fölismerem, hogy „hopp, ezek az én anyám mondatai, amiktől én is szenvedtem gyerekként, de én nem ő vagyok, nem így akarok beszélni”, akkor már van mód rá, hogy ne azonosuljak a rossz mintával, és más szavakat mondjak. 

Még sokszor feltör majd a reflexszerű indulat, de lassanként elérhetem, hogy tudjak más utat választani. 

Ám sokan nem jutnak el a tudatosság, az érzelmi érettség ilyen fokára – ennek számos oka lehet. Csak Isten látja a teljes embert, csak ő látja, hogyan működünk és miért úgy – és azt is ő tudja pontosan, ha valaki egyszerűen nem képes rá, hogy belássa a bűnét.

A szakdolgozatodat a bántalmazó emberek lelki gondozásáról írtad, ebben súlyos eseteket említettél, például hogy egy anya maga törte el a lánya kezét. Ő is „rosszul szeretett”?

Ebben a konkrét történetben az illető súlyos pszichiátriai betegséggel és indulatkezelési problémákkal küzdött. Erős zsigeri félelem élt benne, hogy a családja szét fog esni, és ezt mindenáron meg akarta akadályozni. A hozott mintái szerint a családot egybetartó erő az anyának való engedelmesség, és amikor a lánya nem így viselkedett, elborult, és szörnyűséget csinált. A tettét maga is iszonyúnak, megbocsáthatatlannak érzi, de az indítékát képtelen rossznak látni. 

Ha egy elkövető sebzettségére tekintünk, akkor azt az együttérzést adjuk meg neki, ami az igazságérzet szerint annak járna, akit bántott. 

Elengedhetetlen, hogy akit bántottak, annak kívülről rögtön, hangosan, egyértelműen igazoljuk, hogy itt ő az áldozat, meg kell erősítenünk abban, hogy amit átélt, annak nem lett volna szabad megtörténnie. Enélkül nincs felépülés, ezt mindenképpen ki kell mondani, akármikor történt az eset. Nemrég egy nyolcvanhárom éves néni járt hozzám. A beszélgetés egy pontján a lelki gondozói szerepből kilépve jeleztem neki, hogy ami vele történt, az bántalmazás volt, az nem volt rendben. Ő ezt életében először hallotta, és évtizedek után kezdődhetett meg a gyógyulásának ez a szakasza. 

Mégis, ha egy konkrét bántalmazási helyzettől kettőt hátralépünk, a térbeli-időbeli kereteket kitágítjuk, azt látjuk, hogy aki az adott szituációban elkövető, az egy (vagy több) korábbiban áldozat volt.

A szakirodalomban vitatott, hogy ez milyen arányban igaz.

Igen. Megint csak azt tudom mondani, hogy tizenkilenc éve dolgozom gyermekvédelemben, több ezer esettel találkoztam, de olyannal még nem, ahol a bántalmazó ne lett volna maga is bántalmazott. Ami nem jelenti azt, hogy akit bántalmaztak, biztosan bántalmazóvá válik. Bántalmazás alatt nemcsak testi és szexuális abúzust értünk: az érzelmi bántás vagy elhanyagolás ugyanolyan súlyos károkat okoz a lélekben és a mentális egészségben. Nem mondom, hogy nem létezik, de én még nem láttam olyan embert, akit jól szerettek, mégis bántalmazóvá vált.

Hol vannak az emberi megbocsátóképesség határai? 

Biztos vagyok benne, hogy az ember akár a legsúlyosabb bűnöket is megbocsáthatja. Azt kétlem, hogy Isten nélkül képes lenne erre. Ezzel együtt nem hiszem, hogy a nem hívők kiengesztelődésében ne lenne ott Isten. A bűnök, amiket elkövetünk vagy elszenvedünk, nemcsak a sértettel, a tettessel, az Istennel való viszonyunkat, hanem az önmagunkkal való kapcsolatunkat is rombolják. Isten ez utóbbit is helyre tudja állítani, ebben más az ő irgalma, mint az emberé. Ugyanakkor a bántalmazások, főleg a gyerekkoriak, akadályozzák az Istennel való bizalmi kapcsolat kialakulását. 

Mi a megbocsájtás? 

Nagy kérdésem, hogy a kapcsolat helyreállítása nélkül is van-e kiengesztelődés, másképp: szükséges-e a másik fél megbánása, bocsánatkérése ahhoz, hogy megbocsássak? Rendre arra jutok, hogy nem. 

A megbocsátásomra nekem van szükségem, nem annak, aki engem bántott. 

Szerintem minden, egy adott sérelmi helyzetben érintett embernek (áldozatnak, hozzátartozónak, közösségnek stb.) szükséglete, hogy meg tudjon bocsátani. Az elkövetőnek a saját megbocsátására van a legnagyobb szüksége. Anélkül, még ha mindenki más elengedte is a haragját, sosem fog tudni gyógyulni. 

Aki elszenvedte a bántást, annak a gyötrelmét nem fokozza, hogy a felépüléshez még meg is „kell” bocsátania? 

Semmiképpen nem szabad azt mondani egy bántalmazást túlélőnek, hogy meg kell bocsátania! Egy abuzált gyereknek nem dolga, nem felelőssége, pláne nem kötelessége megbocsátani az őt bántó szülőjének. Mégis óriási szüksége van a kiengesztelődésre – nem a bántalmazójáért, hanem maga miatt, hogy békében tudjon élni a történtek után is. A megbocsátás nem jelenti azt, hogy a tettnek ne volnának akár maradandó következményei. És fontos, hogy ha engem valaki rendszeresen bánt, akkor, ha meg is bocsátok neki, senki nem kötelezhet, hogy fenntartsam a kapcsolatot vele.

Mit jelent az elfogadó jelenlét a bántalmazó emberek lelki gondozásában?

A lelki gondozó nem a szörnyű tettet „fogadja el”, hanem azt, hogy Isten ugyanúgy szereti a vele szemben ülőt, mint mindenki mást. „A keresztről” kell ránéznie az elkövetőre: tudatosítania kell, hogy Jézus érte is meghalt. Ha lelki gondozóként megküzdöttünk a borzalmak felett érzett undorral, az indulatainkkal, és képesek vagyunk a kereszt felől látni az embert, már nem tudunk nem elfogadással nézni rá. 

Össze lehet egyeztetni a szeretetvágy iránti megértésünket a bűntől való elborzadásunkkal? 

Senkitől nem szabad elvárni, hogy ilyen tettek hallatán ne borzadjon el. Ez normális reakció, épp mert a cselekedet annyira természetellenes: nem úgy vagyunk teremtve, hogy bántsuk egymást. 

Semmiféle bántalmazást – főleg a gyermekek sérelmére történőt, pláne a szexuális abúzust – nem lehet normálisnak tekinteni. Nem fogadja be a szívünk és az elménk, ez így van rendjén. 

Segítő szakembereknek szoktam mondani, hogy nem az elborzadást kell kiirtani magunkból. Csak miután azt megéltük, lehet elkezdeni dolgozni azon, hogy különválasszuk az embert a tettétől. Amíg az elborzadás állapotában vagyunk, képtelenek vagyunk meglátni, meghallani a másik embert, felfogni, mit mond, ki is ő.

Lehet fejleszteni a megbocsátás képességét?

Igen. Furcsamód durva bántásnál ez bizonyos szempontból „egyértelműbb”: ezek az esetek kirívóak, megütközünk rajtuk, jobban érezzük a reakcióinkat, felfogjuk a feldolgozásba fektetett erőt. Kevésbé „látványos” az a fölötti megbocsátás, hogy a férjünk már megint nem pakolt be (vagy rosszul pakolt be) a mosogatógépbe – mert ilyen konfliktusból van naponta húsz. Sokszor a hétköznapi türelem, a „hogyan ne robbanjak fel” nagyobb kihívás. Erre is élő, személyes istenkapcsolatban vagyunk képesek.  

Megbízható a lelkiismeret? Valakié akkor sem szólal meg, ha már szörnyű dolgot művel, másé azt is bűnnek jelzi, ami természetes dolog.

Gyakran van nekem is bűntudatom olyasmiért, amit nem tudva és akarva követtem el. A gyermekkori élmények mindenkinél hatnak a lelkiismeret működésére: az, hogy hogyan szerettek minket, befolyásolja a szégyenérzetet, és hogy mit gondolunk jónak és rossznak. Nagy önismereti munka a lelkiismeret jelzéseit megkülönböztetni. 

Van, hogy Istennek nem tudunk megbocsátani, és vádoljuk, hogyan engedhetett megtörténni dolgokat. 

Szerintem az már nagyon nagy dolog, ha valaki így beszél Istennel, mert ezek szerint már ott tart a kapcsolatuk, hogy ilyeneket is a „fejéhez vág”. 

Ezen a ponton próbálni kell nem elfelejteni, hogy keresztényként az az értelmezési keretünk, hogy Isten szeret. Ha nem érezzük, épp nem is látjuk a jeleit, akkor is szeret, és törekedni kell ebben az értelmezési keretben maradni. Ha ebben kitartunk, akkor ez a valós szeretet olyan új megélést alakít ki bennünk a történtekről (még ha nem is értünk meg mindent), ami felülírja a sebzettséget és az indulatainkat. 

Létezik megbocsáthatatlan bűn?

Olyan bűn nincs, amit Isten ne bocsátana meg, és csak ő tud minden bűnt megbocsátani. Ám ha nincs bűnbánat, ha nem látjuk be, hogy irgalomra szorulunk, ha nem fordulunk oda, hogy a bocsánatot elfogadjuk, akkor nem következik be helyreállás. De nem azért, mert Isten ne bocsátana meg. 

Gyakran nem hisszük, hogy egy bűnös jó útra tér.

Ha a megbocsátás feltételéül szabom, hogy a másik soha többet ne kövessen el rosszat, az nem megbocsátás. Senki nem válik bűntelenné, mind esendők vagyunk. 

Akkor igaza van annak, aki szerint a bántalmazó mindig bántalmazó marad?

Nincs. Nem azt mondtam, hogy nem tudunk változni, hanem hogy olyan nem lesz, hogy valaki bűn nélkülivé válik – ez irreális elvárás lenne. Magunkhoz képest viszont tudunk változni. Ez hatalmas önismereti munka, amihez hajlandóság kell. Azt látom, hogy a bántalmazást elkövetőknél sok esetben hosszú éveknek kell eltelni a belátás kialakulásáig. Legtöbbször meg kell élniük a kapcsolataik széthullását, az életük szétesését, a saját személyiségük sebzettségét ahhoz, hogy eljussanak oda, hogy a történtekben nekik is van felelősségük. Már azzal is nagyon nehéz szembesülni, hogy minket mi minden ért, pláne azzal, hogy mi mit okoztunk másoknak. 

Azoknál, akikkel dolgoztam, és képesek voltak a belátásra, azt tapasztaltam, hogy a következmények, amelyeket önmaguknak okoztak, talán még annál a büntetésnél is durvábbak voltak, amit a jog rótt rájuk.

Valójában mindannyian elkövetők és áldozatok is vagyunk?

Ha átfordítom úgy, hogy egyetlen ember sem képes mindig, minden körülmények között jól szeretni, és egyikünket sem szerettek mindig, minden körülmények között jól, akkor igaznak gondolom a mondatot.