„Azt mondták, Down-szindrómás lesz a baba”

Nemsokára egyéves lesz. Úgyhogy idén nemcsak karácsonyra, hanem már Lenke születésnapjára kidíszítjük a házat.

Ágó több hete készíti a díszeket: az ajtóra, az ablakokra meg ahova kell. Mindennap egyet megcsinál, mert Anya azt mondta, hogy nem engedi őt a számítógép elé, amíg nem látja, hogy értelmes dologgal is el tudja foglalni magát. Ő meg ezt találta ki.

És néha mi is segítünk neki.

– Emlékeztek, hogy kezdődött? Milyen vicces volt, amikor láttuk, hogy ott bukfencezik Anya hasában egy baba? – kérdezte Ágó, amíg a fehér virágokat ragasztotta.

– Tényleg? Én nem is emlékszem… – vágta a pofákat Dani, aki a madzagokat intézte –, csak arra, hogy elmondtam mindenkinek az iskolában, és irigykedtek, hogy de jó nekem. Meg arra, hogy egyszer hazajöttek Anyáék, és Boldizsár sírt, mert a baba nagyon beteg volt, és azt mondta a doktor, hogy mégsem fog megszületni. De azt nem akartam elmesélni az iskolában.

– Igen – mondtam, és megint szomorú lettem egy kicsit. – Az nagyon rossz volt. Ennyi piros virág elég lesz?

– ...és utána Anya mindig ment, hogy meghallgassa, hogy ver-e még a szíve…

– Ja igen! És mindig vert! Húúú, nézd, Ágó, mennyi virágot vágott már a Boldi!

– És arra emlékeztek, amikor a nagymamáéknál Apa olyan későn jött meg a kórházból, és mi a nagypapával aludtunk? Ó, az lehet, hogy két ablakra is elég lesz!

– Igen! Aztán felébredtünk, és Apa azt mondta, hogy a baba teljesen meggyógyult, és mégis lesz kistestvérünk!!! Az de jó volt…! Hány levelet vágjak? – kérdeztem.

– Nem tudom. Sokat. De ne csak nagyokat, kicsiket is.

– Ja, és akkor egy óriási tűt akartak szúrni Anya hasába, hogy megnézzék, nem Down-szindrómás-e a baba – mesélte tovább Ágó.

– Mi?? Nem emlékszem. – És majdnem kettőbe vágtam egy levelet.

– Egy tűűűűt? – szörnyülködött Dani is.

– Igen. Apa mesélte. De ők nem engedték, nehogy baj legyen. Mert ha ezt a babát megmentette nekünk az Úristen, már nem akarnak semmilyen veszélyes vizsgálatot.

– Én annyira nem is féltem, hogy az – vontam meg a vállam.

– Én nagyon. Akkor még – mondta Ágó, és meghimbálta az egyik kész virágdíszt.

Szép volt.

– Emlékeztek, a karácsonyra? Amikor Apáék hazahozták a kórházból? Csillogott a fa, ő meg olyan aranyosan aludt a bébihordozóban.

– Ó, igen…! – mosolyogtam, és szerettem volna megint ott lenni.

– És akkor mondták Anyáék, hogy Down-szindrómás. De akkor már nem féltem.

– Ő a legszebb baba a világon! – mondta Dani.

Aztán felmentünk Anyáék szobájába és felraktuk a díszeket Lenke ablakára.