Az a természetes, ha egy állat szaporodik? – Egy zoológus az ivartalanításról

Nehéz a kedves, bújós, hízelgő, bársonytalpú kedvencre úgy tekinteni, mint tömeggyilkosra, még akkor is, ha valamennyien láttunk már cirmost verébbel, cinegével a szájában hazatérni a vadászatból. Sokan azzal nyugtatják meg a lelkiismeretüket, hogy ez a világ rendje: bár sajnáljuk persze a kismadarat, de hát a macska ragadozó, ragadozók pedig mindig voltak, a zsákmányállatok állománya pedig kibírta ezt a veszteséget. Ugyanígy a természetes folyamatokra hivatkoznak azok is, akik macskájukat korlátlanul szaporodni hagyják: úgy vélik, az ivartalanítás beavatkozás az élet rendjébe. Mi is a baj akkor hát a macskával? Vizsgáljuk meg tüzetesebben azokat a bizonyos természetes folyamatokat, és hasonlítsuk össze a kijárós házimacskák életmódjával! 

Cirmos cica a kemencepadkán 

Tény, hogy macskák mindig voltak az ember körül, akkor is, amikor az emberek többsége még vidéken, falun vagy tanyán élt. Nem csupán egy, hanem általában több cirmos is lófrált a ház körül, és tette a dolgát: egerészett. Egér pedig volt bőven, mert volt gabonatároló, kukoricagóré, volt istálló, szénapadlás, meg a háznak is pincéje, padlása, kamrája, és mind remek búvóhelyet, bőséges táplálékot kínált a cincogó népségnek. Nem véletlen, hogy a macska volt az egyetlen háziállat, amelyet beengedtek a házba is, és helye volt a kemencepadkán: egerészni odabent is kellett.

A macska pedig opportunista ragadozó: arra a zsákmányra vadászik, amelyik a legnagyobb mennyiségben és a legkönnyebben hozzáférhető. Vagyis amíg bőven van olyan préda, amelyik csak szalad, addig bolond lenne arra pazarolni az idejét, amelyik repül. 

Nincs elég egér 

Olykor azért persze elkapta a cirmos a verebet is, ám ezzel a gazda nem törődött, sőt, örült is neki, hiszen a gabonát dézsmáló, magevő „csuri” éppúgy kártevőnek számított a gazdaságban, mint az egér, és veréb is volt bőven, amíg a földművelés elegendő magot kínált, a nagyállattartás pedig elegendő rovart a fiókaneveléshez. Mindez azonban teljesen megváltozott, amikor az emberek nagy része felhagyott a mezőgazdasági életmóddal, és kertvárosi lakossá vált.

Ház itt is van, kert is, de nincs gabona, nincs istálló, szénapadlás és trágyadomb – ezért nincs egér sem, vagy legalábbis nem elég.

Számunkra persze az a néhány is soknak tűnik, amennyi betéved a kamrába, de a macska kapacitását ez nem köti le. Unalmában tehát átáll az egérről az énekesmadarakra, amelyeket ráadásul az ember etetővel igyekszik a közelébe csalogatni – ha nem is éppen a macska kedvéért, de a cirmosnak ez kapóra jön. 

Mi lesz a felesleggel? 

Az emberi települések szerkezetének változása a madárvilágra is hatással volt: most már az egykor kártevőnek tekintett veréb is törvényi védettséget élvez. Erre persze mondhatjuk, hogy a vadmacska sincs tekintettel a természetvédelmi szabályokra, csakhogy egy vadmacska vadászterülete, amelyen nem tűr meg vetélytársat, több négyzetkilométer, házimacskából viszont egy kertvárosi övezet egyetlen kurta utcácskájában tucatnyi példány is élhet és vadászhat. Ráadásul ezek a macskák még szaporodnak is: sokan még ma sem ivartalaníttatják kedvenceiket, márpedig a nem ivartalanított macska, ha van lehetősége randevúzni, bizony szaporodni fog. Ez mindig is így volt, régen is jóval több kiscica született, mint amennyinek gazdát lehetett találni, és a parasztemberek a nem kívánt szaporulat kiiktatására változatos és leleményes (itt nem részletezett) módszereket alkalmaztak, amelyekről a mai állatbarát – érthető módon – hallani sem akar. 

Kép

Kép: Tomas Tuma/Unsplash

A természetes modell 

De hát nem az a természetes, hogy egy állat szaporodik? – tehetnénk fel a kérdést. Csakhogy az ember közelében élő állatokra egyáltalán nem érvényesek a természet törvényei.

Egy nőstény vadmacska tavasszal világra hoz egy almot (általában 2-4 kölyköt), amelyeket aztán bő hat hónapon át, őszig nevel, gondoz, szoptat. Mire önállóvá válnak, az anyjuk ivari ciklusa nyugvópontra jutott, és legközelebb tél végén, kora tavasszal fog csak újra párosodni.

Eltérés ettől akkor következhet csak be, ha a tavasszal született alom valamiért megsemmisül: mondjuk elönti a kotorékot egy árvíz, vagy az éjszaka előmerészkedő kiscicákat elragadja az uhu. Ebben az esetben a kölykeit vesztett anya rövidesen visszaivarzik, újra párosodik, és hogy a veszteséget helyrehozza, még a nyáron világra hoz egy második almot. Ez lenne a természetes. Lássuk, ehhez képest mi történik házimacskáéknál! 

„Elvitte az uhu!” 

Akárcsak a vadmacskáknál, a nőstény itt is világra hoz tavasszal egy almot (többnyire négy-öt kiscicát).

Csakhogy nem nevelheti őket hat hónapos korukig, mert nagyjából hat hét után, amint képesek szilárd táplálékon megélni, a gazda elválasztja és továbbadja (mondjuk, elajándékozza) őket. Hogyan éli meg mindezt az anyamacska? Ugyanúgy, mint a vadmacska-nőstény: „elvitte az uhu!”

Mit tesz tehát? Igen, ő is visszaivarzik, és világra hoz még egy almot, amelyet aztán a gazdi ismét eltüntet hat hét után. Így mire véget ér a nyár, a cicamama akár a harmadik almon is túl van, a teste a végsőkig lehasználva, és szélnek eresztett 12-15 ifjú egér-, illetve madárpusztítót. Hogy ez mennyivel tekinthető természetesebbnek, mint az ivartalanítás, amely ráadásul egy sor betegségnek is elejét veszi, azt ezek után ítélje meg minden macskabarát saját maga – és hozza meg felelős állattartóként a maga döntését. 

A csendes-óceáni Stephens-szigeten egy világítótorony őrének macskája egymaga egy egész madárfaj kipusztulását okozta. 

A kandúrok ugyan nem hoznak világra kiscicákat, de a megszületésükben részük van, és ha nem ivartalanítják őket, a párosodás és a viaskodás során halálos betegségekkel fertőződhetnek meg. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>