„Hiányzott a túrórudi” – Otthonról haza, visszatérés Amerikából

Van egy mondás, mely szerint az indiánok állítólag azért nem szeretnek repülővel utazni, mert a levegőben a testük olyan gyors mozgásba lendül, hogy a lelkük nem tudja tartani vele a tempót. Amikor Erdélyből Magyarországra költöztem, sok év kellett ahhoz, hogy a két ország közötti hontalanság érzése átforduljon abba, hogy immár mindkét helyen otthon érzem magam. 

Érdekes módon Magyarországról Amerikába ez a váltás sokkal gyorsabban és könnyebben sikerült, pedig oda is átmeneti céllal érkeztünk – viszont nem magányos egyetemistaként, hanem nagycsaládosan, amitől hamarabb sikerült az egészet izgalmas kalandként felfogni. A belerázódás így nem járt jelentős megrázkódtatással, legfeljebb számtalan nem várt, szokatlan, kellemetlen vagy épp kellemes élménnyel – az ilyenkor szokásos adminisztratív, logisztikai és nyelvi kihívásokon túl. 

A hazaköltözést viszont eléggé megsínylettem. Ezt az sem könnyítette meg, hogy a legidősebb, 17 éves fiunk ott maradt Amerikában, hogy befejezze a gimnáziumot. Döntését többhónapnyi családi gondolkodás és rengeteg vita előzte meg, melyek közben világossá vált, mennyire komolyan gondolja, hogy ott végzi el a tanulmányait. 

A velünk vívott harcai során nemcsak magát, hanem végül minket is megedzett és meggyőzött arról, hogy felnőtt a saját maga számára kitalált kihíváshoz. 

Ezért amikor leszállt a repülőgépünk Ferihegyen, meg voltam győződve arról, hogy a testemmel együtt a lelkem is (hamarosan) megérkezik, hiszen hazatértünk. De egyáltalán nem így történt.

Ekkor jöttem rá, hogy miközben a hazaköltözni és osztályozóvizsgákat tenni szintén nem vágyó kisebb gyermekeimet igyekeztem segíteni, magamról elfeledkeztem. Mivel a családomat és a magyar oktatási- és bankrendszert, valamint az autós és tömegközlekedés szabályait elvileg ismertem, egy ideig szentül hittem, semmi nem fog ki rajtam – ehhez képest gyakorlatilag minden kifogott. 

Egyik gyerekünk lelkiállapota őszintén megijesztett, az állami és iskolai bürokrácia tempója, az iskolakezdéssel kapcsolatos teendők, a bekötendő tankönyvek, a megvásárolandó füzetek és taneszközök, az elintézendő adminisztráció mennyisége, az iskolatáskák súlya elképesztett, a bolti árak mértéke ledöbbentett. 

Újra meg kellett szoknom az építkezéssel és dugóval terhelt szűk utcákat, az útminőséget, a sávszélességről nem is beszélve. 

A bevásárlóközpontban ráadásul eleinte mindig elakadtam, mert ha nem veszem el a blokkot, nem jutok ki a kijáraton, a tanszerek polcai közötti elveszettségről nem beszélve. 

Nagyfiunk hiánya eleinte olyan szívfájdító érzés volt, amilyet anyaként talán még sosem éreztem. Azt hittem, az el/leválás gyászán már túlestünk az elmúlt hónapokban, de rá kellett jönnöm: a folyamat csak most kezdődik… Amikor a vacsoraasztalnál már csak négy főre kell teríteni, de mindig a kezembe akad az ötödik tányér vagy evőeszköz is, amikor a süteményt akaratlanul is ötfelé osztom, amikor a születésnapomon a kedvenc családi éttermünkben könnyes szemmel bámulom az ötödik, immár üres széket.

Azóta mindez rendkívül lassan, de folyamatosan enyhült, viszont máig jelen van, és ez valószínűleg így is marad. Miközben hála Istennek és a bátor gyermekünknek, ő jól van, mi pedig büszkék lehetünk az önállóságára. 

Mégis mi segített végül lassan hazaérkezni? A vánszorogva, de mégiscsak múló időn és a megszokáson kívül elsősorban a természet közelsége és az emberek kedvessége. 

A megértő iskolaigazgató és pedagógusok, a kedves szomszédok, a segítőkész ügyintézők, a tapintatos barátok és rokonok. 

És segített az a tény is, hogy bár Amerika nagyon színes és változatos, mi egy viszonylag „európaibb” közegben éltünk (New Jerseyben nagyon sok az ír és olasz származású bevándorló), és sokat tartózkodtunk magyarok között, sőt én végig velük dolgoztam, ezért nem igazán van olyan életmódbeli vagy társadalmi körülmény (az előbb említetteken túl), ami miatt sokkolóan hatott volna ránk a hazatérés. 

Eleinte persze még az is szokatlan volt, hogy a döntő többség magyarul beszél és fehér bőrű – mosolyogva kaptam fel a fejem, ha angol szót hallottam vagy színesbőrűt láttam, de mára ez elmúlt. Ott egy ideje már angolul gondolkodtam, de itt azonnal visszaváltottam magyarra – a gyerekeknek ez lassabban ment, de már ők is egyre otthonosabban mozognak a magyar nyelvű iskolai előírások és tantárgyak között. Lányunk is egyre kevesebbet beszél és énekel magában angolul, miközben továbbra is boldogan elcsacsog amerikai barátaival. 

Közben újra rádöbbentem, mennyire hiányzott a régi, évtizedes barátok közelsége, a változatos szakmai rendezvények elérhetősége, a kollégákkal való együttgondolkodás és -cselekvés lehetősége. 

A minőségi magyar kultúra széles választéka, a főváros építészeti csodái, egyes magyar ételek, mint például a juhtúró, a túrórudi vagy a péksütemények. 

És segített a visszailleszkedésben még két dolog, amik Amerikában is megvoltak vagy idővel kialakítottam a magam számára, „csak” újra fel kellett fedeznem őket itt is: a helyi közösségek ereje és a szakmai kihívások izgalma. 

Idővel talán rájövök arra is, mi az, ami Amerikából hiányzik itt nekem – például majd, amikor nyaranta visszatérünk oda. Ezt most még nem tudom megfogalmazni, de azt már érzem, mennyi mindent hoztam magammal: több kedvességet, türelmet és megértést, pozitívabb életszemléletet, illetve több határozottságot és céltudatosságot. 

Igyekszem többet mosolyogni másokra, még idegenekre is, és jobban figyelni azokra, akikkel közvetlen kapcsolatba kerülök, megtalálni a kis örömöket a mindennapokban. Amióta megszűnőben a talajvesztettség érzése, könnyebben mondok igent és nemet is egyes emberekre, helyzetekre, feladatokra – ami még jobban megszilárdítja a talajt alattam.