Lesújtott ránk A brutalista, amely örökké tartó második felvonással táncol az idegeinken

Biztató kezdet után jön a feketeleves

A történet középpontjában Tóth László (Adrien Brody), egy magyar zsidó építész áll, aki a holokauszt túlélőjeként 1947-ben az Egyesült Államokba emigrál. New Yorkba érkezve azzal a reménnyel kezd új életet, hogy folytathatja építészi karrierjét, megvalósíthatja az álmait. Az új világban való boldogulása azonban akadályokba ütközik, különösen, miután találkozik Harrison Lee Van Burennel (Guy Pearce), egy befolyásos iparmágnással, aki felajánlja neki egy grandiózus építészeti projekt megvalósításának lehetőségét. Lászlóhoz hamarosan párja, Erzsébet (Felicity Jones) is csatlakozik, aki a koncentrációs táborokban elszenvedett megpróbáltatások miatt súlyos egészségi problémákkal érkezik az USA-ba.

Már az alaphelyzet sem ígér könnyed három és fél órát, a maratoni hosszúságú drámából azonban segít fellélegezni egy 15 perces szünet, amit a moziban a vetítés közepén tartanak. A filmet ugyanis két részre bontották az alkotók – érdekes, hogy a „félidő” valóban választóvonalat is képez.

Az alkotás első fele pörgősebb, felcsigázóbb, befogadhatóbb, ám ezt a viszonylag dinamikus, magával ragadó kezdést a szünet után akadozó, súlyosbodó nyomasztásdömping követi, ami bizony felőrölheti az átlagnéző idegrendszerét.

A második etapban könnyű elveszíteni a fókuszt, így az összbenyomás végül felemás lehet. A történet lekerekedése és zárása kissé talán didaktikus is, már kevésbé szegezi a székébe a megviselt szemlélőt.

Kép

Képkocka a filmből

Lehull a lepel az amerikai álomról

Ami viszont belénk éghet és többnapnyi elgondolkodnivalót adhat – a Szabadság-szobor különös perspektívából való ábrázolásán, mint maradandó képi bravúron túl (erről többet nem árulunk el) –, az Adrien Brody alakítása. Felicity Jones és Guy Pearce is erős és hiteles, de Brody már-már lemászik a vászonról és külön életet él, az ő arcában, rezdüléseiben, gesztusaiban önmagában ott rejlik minden, amit Brady Corbet rendező amúgy három és fél órán át sulykolna belénk. Persze korántsem ez a film egyetlen értéke: izgalmas például a látványvilág és a zenei aláfestés is.

A brutalista építészet szinte önálló szereplő a műben, kis túlzással megszemélyesedik. Nem véletlenül hangzik el Tóth László karakterétől a film egyik emlékezetes eszmefuttatása: „Semmi sem magyarázza meg önmagát. Létezik-e jobb leírás egy kockára, mint a saját felépítése?”

A részletgazdag operatőri képek jól szolgálják a történet epikusságát, illetve tükrözik a megjelenő építészeti stílus különleges voltát, az ismétlődő zenei motívumok pedig a cselekmény érzelmi ívét támogatják, a drámaiságot fokozva a néző bevonódását segítik. Egy bizonyos pontig, mert van az a mélység, ahová már nehéz a főszereplőkkel süllyedni úgy, hogy nem minden motivációt értünk pontosan. Egyes konfliktusok ugyanis a sok hatáskeltés közepette elvesznek, alig bomlanak ki.

Kép

Képkocka a filmből

Talán túl sok réteg rakódik egymásra A brutalistában, és ezek itt-ott egymást is bosszantóan elfedik, a sok szimbólum néhol túlzsúfolttá teszi a narratívát, és érthetően túlterheli a nézőt. Aki azután, hogy az első felvonást követően még élénken aggódott a főhősök sorsáért, a másodikban már hajlamos egyre inkább várni a végkifejletet, csak hogy túleshessen rajta. A rendezői ambíció rendkívül nagy volt, ám a kevesebb bizonyos szempontból több lehetett volna.

A brutalista ettől még művészileg igényes alkotás, amely nagyon fontos kérdéseket vet fel a művészet, a társadalom és az egyén kapcsolatáról.

Nem csupán személyes sorsot mutat be, hanem mélyrehatóan elemzi az amerikai álom árnyoldalait, a bevándorlói lét kihívásait, a hatalomhoz fűződő viszony többélűségét. Végül lesújtó ítéletet mond.

Kép

Képkocka a filmből

Magyar vágó sikere is a nyomasztó atmoszféra

Rámutat arra, hogy az új világban való érvényesülés nem csupán a tehetségen és szorgalmon múlott, múlik, hanem az alkalmazkodáson is. Kritikus az amerikai kapitalizmussal, rávilágít, hogyan használja ki a rendszer a bevándorló művészeket a saját céljaira és rendeli alá a kreatív szabadságot a gazdasági érdekeknek. A holokauszt traumáját közben a túlélés emelkedettsége egy pillanatra sem írja felül, a történet végig emlékeztet minket arra, hogy a múlt sebei mélyen befolyásolják a jelen döntéseit és kapcsolatait. A brutalista világában ha valami jó történik, azt sem hisszük el elsőre, majd mire mégis elhinnénk, már ki is derül az adott fejleményről, hogy mégsem olyan jó, mint amilyennek addig tűnt.

Adrien Brody briliáns alakítása mellett a film másik döntő erőssége az atmoszférája, amely ügyesen használt vizuális eszközökkel belénk szivárogtatja a kilátástalanság érzését. Ez a magyar vágó, Jancsó Dávid munkáját is dicséri, nem véletlenül jelölték a filmet a legjobb vágás kategóriában is Oscarra.

A sztorit végigkövetve úgy értesülünk a főszereplők kétségbeeséséről és gyötrelmeiről, hogy ők sosem vitatják meg egymással, min mennek keresztül, csupán elszenvedik, amit a sorsuk tartogat, miközben örömöt csak ritkán tudnak földhözragadt, olcsó élvezetekből meríteni. Mégis, ilyen körülmények között is lehet alkotni, nyomot hagyni, akár halhatatlanná válni, üzeni A brutalista. Igaz, mire ez a mondanivaló átjön, az ember már a karfát szorongatja és izeg-mozog a székében, mert a történet túlfeszíti. Jelen írással nem is követnénk el ezt a hibát, igyekszünk időben pontot tenni a végére. Elismerve, hogy mire e sorokat zárjuk, Adrien Brody tekintetétől még mindig nem szabadultunk.