„A másik ember fontosabb nálam, én a másik szolgája vagyok” – Interjú Silvia Scatraglival, a Fokoláre Mozgalom tagjával

– Hogyan kerültél Magyarországra?
– Nem az én döntésem volt, de kellett hozzá az én igenem is. Az egyetemet követően otthagytam a szüleimet, a karrieremet, és beléptem a Fokoláre Mozgalomba, hogy Istennek szentelt életet éljek. Ezt a döntésemet Loppianóban két évnyi noviciátushoz hasonló időszak követte, amely főképp tanulásból és munkából állt, és eközben jobban megismerkedhettünk, elmélyedhettünk a fokolár életformában. A két év leteltével nagyon nagy örömmel jöttem Magyarországra, azt éreztem, a világ az enyém, akárhová mehetek. A mi mozgalmunknak a nemzetköziség az egyik alappillére, mehettem volna Dél-Amerikától Afrikáig bárhova, de éppen itt volt akkor szükség egy fiatalra. Egyetlenegy dolgot kértem Jézustól, mégpedig azt, hogy ne maradjak Olaszországban. Jézus meghallgatta a kérésemet, ő igazán tudta, hogy mire van szükségem.

– Mit tudtál Magyarországról a gyönyörű Toszkánában felnőve?
– Az iskolában leginkább a nyugati történelemről tanultunk, a kelet-közép európai országokat egy kalap alatt tárgyaltuk, nem tanultunk részletesen erről a régióról.

Magyarország egy titokzatos ország volt számomra, és örültem neki, hogy nem egy nyugati országba kell költöznöm, de mégsem leszek messze a hazámtól.

Így lesz rá lehetőségem, hogy hosszú évek alatt rendezzem a viszonyomat a szüleimmel.

– Nem támogatták, hogy a lányuk a Fokoláre Mozgalom tagja legyen?
– És akkor még finoman fogalmaztál… A szüleim egy külön fejezet az életemben, tragédia volt a reakciójuk, mondhatjuk így. Én nem hívő családból jövök, hiába tartják mindenfelé nagy katolikusoknak az olaszokat, ez egyre kevésbé igaz. Toszkána ezen belül is egy eléggé kommunista régió, és bár mindenki megkapta a vallási alapot, voltunk elsőáldozók is, de csak marginális dolog volt az életünkben a vallás, sose volt az életem fontos része gyerekkoromban. Nem imádkoztunk, Istenről sem beszélgettünk, nem éltük az evangéliumot, egyáltalán nem is volt ez téma közöttünk.

Fiatalon megismerkedtem egy olyan társasággal, akiknél ott ragadtam, mert egyszerűen éreztem, hogy bennük van az Élet, és akarnak tenni az emberiségért.

Kép

Silvia szüleivel

A jugoszláv háború idején élelmiszereket gyűjtöttünk együtt, csodálatosan éreztem közöttük magam. Nem tudtam, hogy keresztények, hiszen soha nem beszéltek nekem Istenről. Vonzott bennük, hogy boldogok voltak. Ugyanakkor előtte én is boldognak tartottam magam, nem volt rossz sorsom egyáltalán, de bennük másféle örömöt tapasztaltam. Akkor már tudtam, hogy én is ezt akarom. Úgy éreztem, egy új világ nyílik meg előttem. Jártam korábban fiúkkal, jó tanuló voltam, a családom szeretett engem, semmi sem hiányzott anyagilag sem – de emlékszem, ahogy néha vasárnap esténként kinéztem az ablakon, úgy éreztem, nem csak kint, hanem bennem is sötétség van. Nincs fény, nincs vidámság. Később aztán rájöttem, hogy Valaki, nagy V-vel, áll az ő vidámságuk és örömük mögött: egy nagy ideál, nagy karizma, akiről én innentől kezdve mindent meg akartam tudni. Kérdeztem, mentem, felfedeztem, és ezzel elindult a megtérésem útja. Elkezdtem templomba járni és megélni az evangéliumot. Igazi találkozásra vágytam az élő Istennel, aki közöttünk van, akiből erőt, energiát, impulzusokat kapok, és motiválja az életemet.

– Ebben a mozgalomban civil munkát is végeztek. Hol dolgozol?
– Istennek szentelt életet élünk, aminek nagyon fontos része a munka. Én gyógyszerész és vegyész vagyok, ahogy megtanultam a magyar nyelvet, rögtön kerestem munkát a szakmámban. Elég régóta a Semmelweis Egyetemen dolgozom. Mi nem kolostorban élünk, azt nem is bírnám, nem ilyen hivatásra születtem. Szeretek az emberek között lenni. A munkahelyemen igyekszem nem Istenről, Jézusról beszélni, hanem az ő szeretetében lenni. Ez nagyon nehéz feladat, de az egyetlen, ami nekünk maradt: nem őt hirdetni, hanem vele együtt lenni, hogy átmenjen rajtunk a szeretete. Nagyon élvezem, mert nap mint nap másképpen kell szeretnem a kollégáimat, keresni kell az új utakat az emberek között, ez kreativitást is igényel.

A másik ember fontosabb nálam, én a másik szolgája vagyok, nekem ez nagyon fontos. Csak akkor beszélek a hivatásomról másoknak, ha konkrétan megkérdezik, hogy miért vagyok itt, miért élek Magyarországon.

– A szüleid végül megbékéltek a helyzettel?
– Hosszú, szenvedős és fájdalmas út volt ez, de azt mondhatom, hogy most már megbékéltek vele. Többször jártak is már Magyarországon, lassan megismerték, hogy kikhez tartozom, és látták, hogy nem vagyok elveszve a világban. Az elején sok mindent nem értettek: miért pont ide kell jönnöm segíteni, miért hagytam ott a karrieremet. Az elmúlt években viszont nagyon sok szeretetet kaptak a közösségemtől, és az én családom is megnyerte az egész fokoláros családot magának. Sokan megállnak az anyukámnál egy ebédre Toszkánában, amikor Rómába utaznak. Neki ezáltal sok gyermeke lett. Olyan szépen és szimbolikusan alakultak az apukám halála körül történtek is. Régóta meg volt már beszélve, hogy októberben pár barátom eljön Magyarországról Toszkánába olívabogyó-szüretre, viszont apukám egy héttel előtte váratlanul meghalt. Megvolt a temetése, és mi úgy éreztük, hogy ő is azt szeretné, ha a szüret ettől még nem maradna el a birtokán. Kiutaztak hát a barátaim, és együtt szedtük napokon át a finom olívabogyót, ez a családomra is gyógyítóan hatott. A halál is közösségi pillanattá vált.

– Toszkánát mennyire érintette a koronavírus-járvány?
– Szerencsére elég jól kezelték abban a régióban a helyzetet. Az elején nagyon feszült voltam én is az olasz helyzet miatt, de aztán újra tudatosult bennem, hogy Isten kezében vagyunk. Azóta is mindennap beszélek telefonon anyukámmal, a WhatsAppon keresztül „sétáltattam” őt a Duna-parton, igyekeztem a szeretet fantáziájából merítve mindennap kitalálni valami kedvességet neki, hogy kísérjem őt távolról is. 82 éves, de nagyon egészséges felfogással tudta kezelni a helyzetet: úgy állt hozzá, ha véletlenül pozitív lesz, kap egy újabb tapasztalatot az életről.

– Hihetetlen jól beszélsz magyarul, helyi kifejezéseket, szófordulatokat is használsz. Hogy csináltad?
– Az elején olyan voltam, mint egy szivacs, mindenek előtt meg akartam tanulni a nyelvet.

Azt éreztem, hogy itt minden olyan szép, meleg, befogadó, mindenütt hatalmas vendégszeretetet tapasztaltam. Aztán ahogy telt az idő, már nem volt olyan érdekes, vonzó, sőt, az árnyoldalakat is kezdtem meglátni.

Ezt követte egy nagyon nagy mélypont, amikor felerősödött bennem az olasz identitásom, és azt éreztem, hogy nem akarok elvegyülni a magyarok között. Ez kritikus időszak volt, itt elkezdődhetett volna egyfajta ítélkezés bennem; fontos volt itt megállni és újra megerősíteni, hogy miért, vagyis inkább kiért vagyok itt. Úgy éreztem, hogy teljes egészében szeretném elfogadni a helyzetemet, tiszteletben tartva az országot és a kultúrát így, ahogy van. Magamon sokat dolgoztam, hogy megtanuljak együtt élni azzal, ami egy idő után nem tetszett.

– Mondasz néhány dolgot, amit nehéz volt elfogadni, megszokni?
– Már nem is emlékszem ezekre, mert a másság szupererejét látom csak. Annak, ami szép, az is a része, ami hiányzik.

Kép

Silvia Scatragli​​​​​​​

– Rendszeresen jársz Ózdra segíteni, és alapítottál egy csoportot is az ottani roma családok megsegítésére. Mesélj erről egy kicsit!
– Valahogy az én életemben mindig jelen voltak a cigányok. Az egyetemem közelében volt egy cigánytelep, és többször elmentem megnézni az ottani pappal, hogy mit csinálnak ezek a számomra érdekes emberek. Magyarországon, amikor valaki ment Ózdra, mindig utaztam vele, akkor is, amikor még alig tudtam magyarul. Elkezdtem ott barátkozni az emberekkel, és közben dolgozott bennem Ferenc pápa kérése: „A perifériákra menjetek, ne maradjatok a templom falain belül!”. Éreztem egy meghívást, nem tudtam pontosan, hogy mit fogok csinálni, csak tudtam, hogy kell egy csoport, akikkel együtt meg tudjuk mutatni, hogy a testvériség lehetséges. Szerencsére sokan csatlakoztak hozzám. Sportnapokat, családi napokat rendeztünk, karácsonykor meglátogattuk a családokat, és vittünk nekik ajándékot.

Megtanultuk időközben, hogy nem lehet asztalnál eldönteni a dolgokat. Egyszer észrevettük, hogy a gyerekek úgy fociznak, hogy amikor az egyik lejön a pályáról, odaadja a másiknak a cipőjét, hogy aztán ő is beállhasson.

Rögtön meg is hirdettük a „Legyen mindenkinek sportcipője” akciót, és nagyon sikeres volt, egy hónap alatt összejött egy csomó sportcipő.

– Gondolom, most be kellett szereznetek annyi digitális oktatási eszközt, amennyit csak lehetett.
– Felajánlottuk, hogy szívesen szerzünk okostelefont, tabletet a tanuláshoz, de az igazgatónő, akivel kapcsolatban vagyunk egy ottani iskolából, azt mondta, nem az a megoldás. Sokkal nagyobb szükség van tisztítószerekre, ezért ki is szállítottuk már „A kód neve: szappan” gyűjtési akciónkra érkezett higiénés eszközöket.

A legújabb hír pedig, hogy éppen most mondott igent a Semmelweis Egyetem az együttműködésre ezzel az ózdi iskolával. Erről még nem tudok beszélni, de jó érezni, hogy elindult a folyamat, és nem is a végeredmény a lényeg, hanem az út, amin járunk. A lényeg, hogy legyen egy közös szív, ami Valakiért él. Erről szól a Fokoláre Mozgalom.