A halál életbevágó kérdés

Ha elemi erővel tiltakozunk is az elmúlás ténye ellen, időről-időre, összetörve szembesülnünk kell az evilági élet végességével: egy rideg diagnózis, egy családtag vagy barát halála és minden évben a nagypéntek sötétsége azt üzeni: minden testet öltött lény élete véges – legalábbis a mi emberi felfogásunk, földi dimenziókhoz kötött nézőpontunk szerint.

Ha ezen a ponton megállunk, életünk miértje, létezésünk hiábavalósága kétségbeejthet bennünket. A lelki űrből fakadóan dönthetünk úgy, hogy a „carpe diem!” jelszavával próbáljuk a végsőkig kihasználni napjainkat: önmagunkat előtérbe helyezve, a másikat háttérbe szorítva – hiszen a világ puszta létharc.

Ha a halált pontnak tekintjük életünk mondatának a végén, hiábavalónak tűnhet az élet továbbadása is: minek szenvedjen a földön betegségtől, anyagi problémáktól és emberi kapcsolatoktól valaki? Mi végre ez az egész?

De ebben a kétségbeesésben mindannyiunk lelkében megszólal – hangosan vagy alig észlelhetően – egy hang, felsejlik egy új perspektíva, amin keresztül hitünk szerint a Teremtőnk üzen: az élet nem ér véget az utolsó szívdobbanással. Ő egyszülött Fiát adta e reménység megpecsételésére, váltságával lehetőséget kínálva számunkra a halálból az örök életbe való átmenetre. Húsvét misztériuma adja e reménységünket, annak hitét, hogy életünk nem puszta véletlenek eredménye, hanem egymás szeretetére, Isten megismerésére és az Ő végtelen szeretetének elfogadására rendelt, értékes élet.

Az életünk más fénytörést kap, ha egyszer igazán megrendít bennünket Jézus értünk elszenvedett kereszthalála, és valóban átmos bennünket feltámadásának öröme és az általa elnyert üdvösségünk reménye.

Képmásai szeretnénk lenni a magunk töredékes módján annak, aki testben élte elénk az Istennek tetsző életet: mindig az Atyára és a mellette lévő emberre figyelt.

A halálhoz (és Istenhez) való viszonyunk alapvetően határozza meg az életünket: ha hiszünk abban, hogy Jézusba kapaszkodva van folytatás, sosem lehet mindegy, miképp telnek napjaink!