Apu, köszönöm, hogy mellém szegődtél!

Munkás Szent József ünnepén mindig eszembe jut az apukám. Ő is József, és egész életében a fát munkálta, mint Jézus nevelőapja. Ma már csak elképzelni tudom, hogy odaátról is figyelemmel kísér, szótlanul, ahogyan sokszor tette. Ez is erőt ad az olyan pillanatokban, amikor eltaposottnak érzem magam.

apa és lánya
apa és lánya

Kép: Freepik

Drága Apukám!

Az idei apák napján egy régi emlék nyílt ki a szívemben. Hosszú ideje hordoztam, mégsem kopott meg. Olyan szép és szívmelengető, ugyanakkor annyira fáj, és szégyenkezem is miatta. Döbbenetes, hogy értem még erre is képes voltál. És az Ég tudja, még mi mindenre…

Emlékszel, kamaszként mennyire álomvilágban éltem? De Te sosem törted le a szárnyam. Bíztál bennem, és tudtad, hogy semmi sem fölösleges, mindennek megvan az értelme. A kis mozaikdarabkák egyszer összeállnak. Ugye fentről is ugyanígy látszik? Túlálmodtam magam, és csak tágítottam a világot, hogy minden vágyam beleférjen. De volt olyan is, ami nem sikerült. Például a Színművészeti. Sosem kérdezted, hogy jutott eszembe az a képtelenség, hogy a Színművészeti Egyetemre felvételizzek. Nem mondtad, hogy nem nekem való, meg nincs esélyem. Csupán ennyit fűztél hozzá: ha felvesznek, akkor ott a helyem.

18 évesen mindenben szabad és önálló akartam lenni, és te ebben sem korlátoztál. Úgy tűnt, anyuval elfogadtátok, hogy én ezen a napon egyedül utazom a felvételire, vonattal a debreceni kollégiumból a fővárosba.

Arra kevéssé emlékszem, mi történt odabent, a felvételin, csak hangulat- és érzésfoszlányok maradtak, meg néhány filmkocka. Gondolom, nem ez volt a lényeg. Sokkal inkább az odaút és a visszaút. Mintha nem is ugyanazokon az utcákon keresztül vezetett volna a kettő!

Hát ennyi volt – mardostam magam kilépve, és legszívesebben elsüllyedtem volna. Így vonszoltam magam az alkonyodó utcán, szinte kiégetten és reménytelenül.

Aztán egyszer csak éreztem, hogy valaki követ.

Nem néztem hátra, mert még ahhoz sem volt lelkierőm. Nem tett kíváncsivá, és félelmet sem keltett bennem, csak egyre biztosabban éreztem. Már mellettem lépked, velem egy ritmusban. Odasandítottam, vagy csak valamit a fülembe duruzsoltál, ki tudja. Egy biztos: világossá vált, hogy Te vagy az. Kicsit kizökkentettél az önsajnálatból. Nem értettem, hogy kerültél oda, de sokat nem tépelődtem ezen, mert pár perc múlva kezdett természetessé válni. Meg jól is esett, annak ellenére, hogy korábban határozottan tiltakoztam a kíséret ellen.

Sosem beszéltél fölöslegesen, még a lényegről is keveset.

A mai napig rejtély számomra, mit csináltál addig, amíg ki nem léptem a Színművészeti ajtaján. Talán ott álltál az utcán órákig és várakoztál. Megérezted, hogy szükségem lesz rád, és a megfelelő pillanatban szép csendesen mellém szegődtél, mint ahogy mindig is tetted. Nem kérdeztél sokat, mert nem akartad mélyíteni a bánatomat. Elfogadtad szárnyaszegett félválaszaimat. Jöttél velem, amerre mentem, és érdeklődtél, hogy éhes vagyok-e. Beültünk egy egyszerű vendéglőbe és megvacsoráztunk. A gulyásleves melegétől és biztonságot adó jelenlétedtől oldódni kezdett a szótlanságom és a keserűségem. Már némi mosolyt is ki tudtam préselni magamból, és csendes derűvel sétáltunk a szállásomra.

Egy évfolyamtársammal beszéltük meg – aki akkor a kollégiumban tartózkodott –, hogy náluk tölthetek egy éjszakát. Amikor megálltunk a bérház előtt, faggattalak, hogy van-e hol aludnod. Rögtön ráfeleltél, hogy igen, és többször megerősítetted. Így köszöntünk el egymástól, hogy másnap mindketten hazainduljunk: Te Egerbe, én Debrecenbe. Jóval később tudtam meg, hogy azt az éjszakát a Keleti pályaudvaron, egy üres vagonban töltötted. Hajnalban még sétáltál egyet a galambok között – mindig is korán kelő voltál –, megetetted őket a szendvicsed utolsó morzsáival, és hazavonatoztál.

Ez a néhány óra többet beszélt nekem, mint hosszú évek sora.

Pedig mindig ugyanazt éreztem: számodra a legfontosabb vagyok. Neked köszönhettem, hogy egy este leforgása alatt lélekben újra talpra álltam. Mint ahogy azt is, hogy mindig bíztál bennem, és bármi történt, büszke voltál rám. Ez az útravaló még ma is biztonságot ad.

Ha nem is a színpadon, de megtaláltam a helyem. Ebben is igazad volt: ahová felvesznek, ott a helyem. És néha még most is érzem, hogy csöndesen, váratlanul mellém szegődsz.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti