„Mézes mocsár az önsajnálat” – Az apaság örömei és kihívásai

Forrón lüktető halántékom mögött feltételes mondatok cikáznak, hol lehetnék, ha nem itt, mi mindent csinálhatnék, ha nem ezt, ha volna két életem, csendül fel a Piramis együttes slágere nagyapámtól örökölt, elálló füleimben. Az öreg megjárta a Don-kanyart, gyakorlatilag gyalog jött haza, ő hogyan térdelhetett és milyen helyzetekben, gondolhatnék erre is, sőt, példát vehetnék róla, hiszen az én panaszaim onnan nézve nevetségesek. A dalról mégsem ez, hanem a Maslow-piramis jut eszembe, az alapszükségletek rendszere, amelynek talapzatát, úgy érzem, teljesen kihúzták alólam. 

Mézes mocsár az önsajnálat, én pedig önszántamból térdeltem bele, és pontosan tudom, hogy ha így maradok, szép lassan elnyel az édes, nyálkás anyag,

mégis élvezettel kortyolok belőle, szívom fel az orromba, érzem, ahogy a sűrű folyadék a tüdőmbe csorog. A fulladás előtti pillanatban a fiam hangját hallom, Apa, nézd mit találtam ki, megfogja a kezem, kihúz a mocsárból, felállok, megyek utána. Piramist épített fakockákból, felsétál az oldalán, ráül a tetejére, és úgy mosolyog, hogy muszáj nekem is utána másznom. 
A piramis tetején ülve becsukom a szemem, arcomat az ég felé fordítom és elmosolyodom. Nem a jól végzett munka gyümölcse ez a mosoly, sokkal inkább egy idétlen, egy­ügyű grimasz, egy olyan emberé, aki végigpanaszkodta az életét, aztán felült a tetejére valaminek, amit nem ő épített. A ragyogó izzadságcseppek fénylő glóriát vonnak a fejem köré, bal karom a fiam vállán nyugszik, a jobb kezemben lévő katicás kulacsot pedig lassú, méltóságteljes mozdulattal kiszáradt ajkamhoz emelem. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>