Változatlanul változni – Kowalsky két zenekarról, három évtizedről, négy gyermekről

A Kowalsky meg a Vega zenekar fontembereként ismeri őt az ország nagy része, pedig ennél bonyolultabb utat járt be. Rockénekesként nem mindig élt példás életet, de tapasztalatai segítették eljutni oda, ahol most tart: szövegíróként, nagycsaládos édesapaként, egykori szerzetestanulóként másoknak is utat mutat. Kowalskyval beszélgettünk, elmélkedtünk.

Kowalsky meg a Vega

– Pár hete jelent meg negyedik könyved, az „Esszencia”…
– Az túlzás, hogy a korábbiak – a „Holnap előtt”, a „Jéglanka meséi” vagy a „Csak egy ág” – az én könyveim volnának. Óriási segítséget kaptam hozzájuk íróktól, nem egyedül jegyzem őket. Az „Esszencia” pedig valójában dalszöveggyűjtemény, amely 30 évet ölel át. A gerincét a Kowalsky meg a Vega-szövegek adják, de a korábbi zenekaraim – Black-Out, Mantra – dalai és a más előadóknak írt vagy velük közös munkáim is feltűnnek benne. Olyanokat válogattam, amelyek arról szólnak, ami leginkább foglalkoztat.

– Például az a gondolat – amit egyfajta beharangozóként is közzétettél –, hogy az emberiség nem változik, de az egyének fejlődhetnek benne?
– Ez több ezer éve nyomon követhető. Az emberek viszonyulása az élethez és egymáshoz, a vezérelv, amely mentén a társadalom működik, szinte változatlan. Csak a körülmények változtak, például a technikai fejlődés által. Az egyénnek viszont megvan az a képessége, hogy kiemelkedjen ebből az atmoszférából, amihez persze önismeret és a környezete ismerete szükséges. De ezek sem újkeletű dolgok, halljuk a különböző filozófiai, vallási irányzatoktól, hogy az ember önálló munkával képes megvilágosodni, másokhoz képest különleges dolgokat véghezvinni.

És ha ezt a változást létre tudja hozni, azzal nemcsak a saját életét, hanem a környezetét is befolyásolhatja, jobb irányba terelheti.

– Rád aligha mondhatjuk, hogy ne változnál. A kilencvenes években a már említett Black-Out együttes frontembereként még sokkal ösztönösebb szövegeket írtál, mint manapság…
– Én is épp a napokban gondolkodtam ezen, és ugyanerre jutottam, sőt, már akkoriban is ösztönösnek éltem meg a folyamatot. Pedig ugyanezek a témák mozgattak, de a szövegezésben egyáltalán nem volt tervszerűség. Valószínűleg ettől volt meg az a bája, az a különös vonzereje, hogy igazából nem is lehetett eldönteni, hogy a szövegeim szimpla marhaságok vagy szinte médiumszerű üzenet rejlik bennük. Az biztos, hogy nemcsak én fogtam a tollat, hanem még valami, ami múzsaként vezetett…

– Az akkori életmódodra utalsz?
– Teljesen másként éltem, mint ma, nem mindig tiszta tudattal, sosem tagadtam azt a korszakomat sem. Főleg, mert nagyban befolyásolta a folytatást. Ami most lehetek, annak fontos része volt az is.

– Már akkor is sokat elmélkedtél az élet dolgain?
– Sőt, még többet, gondolhatod! De én már gyereknek is ilyen voltam. Szerettem – ahogy fogalmaztál – elmélkedni, rengeteg beszélgetés zajlott a saját fejemben is.

– Voltak barátaid?
– Mármint külső barátaim? (nevet) Nem volt jellemző. Nem is tartottam fontosnak, és nem is biztos, hogy vevők lettek volna rá(m). A Black-Out ténykedése idején viszont abban a körben sokat filozofáltunk, megosztottunk gondolatokat, tapasztalatokat. Akkor kezdődött a külső beszélgetés.

– Ehhez képest nagy változás lehet, hogy ma már tízezrekkel „beszélgetsz” a színpadról. Benned fokozatosan zajlottak le a nagyobb változások, vagy voltak azonosítható mérföldkövek?
– Egy folyamat volt, s mire feleszméltünk, a Black-Out zenekar kihullott a kezeink közül. Akkor még nem is gondolkodtam másik formáción, hanem bevonultam háromnegyed évre szerzetestanulónak a Krisna-völgybe. Azt gondoltam, már nem is megyek vissza a színpadra, hanem Európában vagy Indiában leszek vaisnava szerzetes.

De erről aztán gyorsan lerántott a valóság, és rájöttem, hogy az én szolgálatom nyilvánvalóan a zene. Szerzetes így nem lettem, de az életritmusom átalakult.

 

– Már az elején – bő húsz éve – érezni lehetett, hogy a Kowalsky meg a Vega szélesebb körben lehet népszerű, mint a Black-Out volt?
– Nem ez volt a mozgatórugó. Egyáltalán csak végezni a szolgálatot. Vallási, filozófiai irányzatoktól függetlenül, mert mindben vannak barátaim. Aztán, hogy ez hova jut el vagy hova nem? Egyrészt viszonylag könnyű helyzetben voltunk, mert a Black-Out rajongói kíváncsiak voltak ránk, már az első koncertjeinket komoly érdeklődés övezte. Másrészt azért, ahol most tartunk, rengeteg völgyet és hegycsúcsot megjártunk, amiket épp csak túléltünk. Nem mint személyek, hanem mint zenekar.

– A kezdetben gyakori tagcserékre gondolsz?
– Időbe telt rájönni, hogyan lehet úgy dolgozni csapatban, hogy tényleg számítson a másik, mert különben nem lesz belőle szolgálat. Ehhez fájdalmas súrlódások kellettek, de rendbe tudtuk őket tenni. Utána már úgy éreztük, mintha egy családban lennénk, hiszen ott is előfordulnak kemény ütközések, és pont ezeknek a felfordulásoknak az árán válik pár emberből igazán szerető család.

– Nehéz (volt) veled mint zenekarvezetővel kijönni?
– Szerintem inkább túl könnyű. Engedékeny voltam, aztán, amikor már szigort alkalmaztam volna, nem mindenki értette, hogyan jövök én ehhez. Meg kellett tanulnom néha keményebben odalépni.

Kép

– Szövegközpontú a stílusotok. Sokan abból merítenek erőt a hétköznapokhoz, amit leírsz…
– Talán nem is a szöveg lelkesíti az embereket, hanem az, hogy egyáltalán van a könnyűzenén belül ilyen.

Nem az az izgalmas, hogy itt valami olyasmi hangzik el, amit ne hallottak volna máshol, hanem az, hogy van olyan lehetőség, hogy elmész szórakozni, és közben az élet dolgairól meditálsz.

Sőt, nem is az elmélkedés a fontos, hanem az energiaáramlások. Mert ebben a közegben hihetetlen energiák adódnak össze. Nem a zene a különleges és önmagában nem is a szöveg, ezek „csak” indítómotorok.

– Egyre több dalotokban jelenik meg a nemzet mint közösség is. Miért válik egyre fontosabbá?
– Mindig is fontos volt, mert ami kicsiben történik, az fog nagyban is. Az univerzum olyan, mint az emberi test. A sejtek összessége együtt dolgozik, felépít valamit. A család, a nemzet, az emberiség nagy építmény, és a test akkor egészséges, ha a különböző szervei azok. Ezért a sejtek önmagukban is tiszteletet érdemelnek. Ha én például a tüdőnek vagyok az egyik sejtje, akkor természetes, hogy elsősorban a tüdőért dolgozom, mert ezt a feladatot adta a sors, az Isten. Csak így tehetek valamit az egész test egészségéért. A nemzet tehát az egyes sejtek szemszögéből is rendkívül fontos.

 

– Ahogy nyilván a család is – mondom ezt egy négygyermekes apukának…
– Érdekes, de a házasságom előtt meggyőződésem volt – ezért is álltam szerzetestanulónak –, hogy nekem nem az az életfeladatom, hogy családom, gyermekeim legyenek. Aztán nagyon különleges tanítások sokaságával érkezett meg az életembe a párom, aki egy teljes világot mozdított át bennem. Így most ott tartunk, hogy nemhogy van családom, hanem nagy családom van!

– A négy gyermekednek mit tudsz átadni abból a gondolatiságból, ami benned van?
– Csak azt, amit látnak, amit tényleg meg is valósítok, ami nem diszharmonikus azzal, amit hallanak tőlem. Mert hiába akarnám a legtisztább tanítást átadni, ők egészben nézik a filmet, és ez így helyes. És ez egy jó tükör, hogy hol is tartok én valójában. A gyerekeken vissza lehet ezt nézni, és néha bizony kerekedik a szemem! (nevet)

Ez benne a szépség, hogy ezt a dolgot nem lehet hazudni. Ahogyan élsz, azt veszik át, vagy ha az diszharmonikus, az ellen lázadnak majd, ha eljön az ideje.

– Éltél meg nehéz időket, most mindannyian azokat élünk. Ezekben is meglátod a jót?
– Gyakorlatilag ez az élet. Talán egyeseknek drasztikus helyzet kell – nekem nem feltétlenül –, hogy a jót keressék. Alapból úgy viszonyulunk a dolgokhoz, hogy ami a személyiségnek tetszik, abban fürdőzünk, azok az impulzusok jöhetnek, megragadjuk, nem akarjuk elengedni őket. Ami nem tetszik, az bárkitől jön, kerüljük, harcolunk ellene. Pedig szerintem minden impulzus egy. Egyféle. Ajándék. Mindenképp tanít, lehetőséget ad, hogy felismerj magadban valamit. Ezért érdemes úgy hozzáállni, hogy bármi érkezik, azt fogadom. Értelmezem a helyzetemre, elengedem és alkalmazom, amit tanultam. Persze ez borzalmasan nehéz. Természetes, hogy megválogatjuk, előjelekkel illetjük az impulzusokat. Belégzés–kilégzés, felkel a nap–lemegy a nap, születés–halál.

A kettőségek világában élünk, de pont az a feladvány, hogy ilyen játékszabályok között is próbáljuk osztatlanul látni a világot.

– Te most harmóniában vagy? Elérhető ez a földi létben?
– Hiszem, hogy a Teremtőből vagyunk, de nincs állandóság a test, a személyiség számára. Más kérdés, mennyire élem meg azt, ami valójában vagyok, azt az egyéniséget, amely sosem lesz teljesen kiegyensúlyozott. Lesznek jó és rossz pillanatai, de amíg le nem teszi a testét, örökké változik…

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Tartalmaink elkészítése, az oldal üzemeltetése és az új olvasók elérése azonban költségekkel jár. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t lehetőségeihez mérten. Köszönjük, hogy számíthatunk Önre!

Támogatom a kepmas.hu-t>>