Valentin-nap. Édeshármasban?

A férjem meg én már ősidők óta ismerjük egymást, előbb tudjuk a másik gondolatát, mint ahogy ő azt megfogalmazná magában. Támogatjuk és inspiráljuk egymást a munkánkban, saját nyelvünk van – amin az ismerőseink egy ideig rendszeresen élcelődtek is –, és egy halom projektünk, amit akkorra tartogatunk, amikor a – leendő – gyerekeink már kirepültek. Az idő előrehaladtával a rajongó szerelem helyét átvette egy tisztánlátó mély bizonyosság, hogy kellünk egymásnak, ismerve a másik minden hibáját és erősségét. Így házasodtunk össze. Aztán összeköltöztünk, egy évre rá megszületett a kisfiunk. És aztán…

…hát ez van most. Az élet krízisekkel jár, ilyen a házasság és a gyerekvállalás is, minden nagyobb fordulópont az életünkben. – Itt elgondolkoztam, felnéztem a laptopomból: „Nem tudom hogyan folytassam a cikket.” Erre a férjem azt válaszolta: mindig van egy erős kezdőlöket, aztán egy kisebb visszaesés, azon kell túllendülni, mint a sportban – hát ez most remekül idevág. Ezekkel meg kell birkózni, és legyűrve őket sokkal erősebben, magabiztosabban és tapasztaltabban kerülünk ki, miközben a párkapcsolatunk is erősödik. Ha innen nézzük a dolgot – sok kisgyerekes ismerősünkhöz hasonlóan – most tényleg hátra léptünk néhányat.

Szabadidőnkben nem éppen a romantikus, hanem a családbarát helyeket preferáljuk, fektetés után általában a fiunk a téma, és kell egy kis idő, beszélgetés és némi késő esti vacsora, míg anyaüzemmódból levetkőzve a férjem feleségévé avanzsálok. És ez így van rendjén.

Miközben a partvonalról gyermektelen ismerőseink kétségbeesve figyelik, ahogyan „elszülősödünk”, olyan életidegen tanácsokkal látnak el bennünket a párkapcsolatunkat illetően, amiket fontolóra venni sem érdemes. Ilyenkor csak egymásra mosolygunk a férjemmel, és egy szemöldökrándítással nyugtázzuk, hogy na meglátjuk, ti hogyan csináljátok majd. – Emlékszem milyen volt anno ebben a szituációban a túloldalon lenni, amikor nem tudtam elképzelni, miért is olyan nehéz ez. És borzasztóan idegesített, hogy azt éreztették velem, még nem érthetem, milyen nekik. Pedig tényleg nem értettem.

Anyukám sokszor mondta, hogy mennyire fontos, hogy a gyerekeket ne helyezzük a párkapcsolatunk elé. A gyerekeket kölcsön kapjuk, a házastársunkat viszont egy életre. Tiszta sor, ezt nem veszítem szem elől.

Soha nem voltam oda a Valentin-napért, idén viszont elhatároztam, hogy minden olyan lehetőséget megragadok, ami alkalmat teremt arra, hogy az édeshármasból ideig-óráig újra édeskettes legyen.

Így ez is egy remek lehetőség arra, hogy a nagyik kiunokázzák magukat, mi pedig túl a pelenkahegyen és a duplórengetegen, a kipakolt fiókokon és a biztonsági zárakon, újra csak te meg én lehetünk. Távol az otthonunktól és attól a kis emberkétől, aki miatt érdemes lesz végül mégiscsak hazamenni.

(Szívből kívánjuk, hogy a szerzőnek sikerüljön édeskettesben boldog órákat tölteni a férjével. Nehogy úgy járjon, mint egykor szülei, akik szintén szerettek volna egy napra édeskettesben elvonulni... Vagy mégis úgy volt a jó? Történetük itt olvasható. - A szerk.)