Sajnálom a gyerekeimet az ellopott idejük miatt!
Aggodalommal tölt el, hogy gyerekeim mellett észrevétlenül elfuthat az élet, legalábbis mindaz, ami annak sava-borsát jelenti: a valódi, egymást formáló emberi kapcsolatok. Nézem őket és kortársaikat, ahogy kütyüjeikhez mint lélegeztetőgépekhez tapadva észrevétlenül fogságba esnek, és elnyeli őket a végtelen, ezért szerethetetlen digitális tér.
Próbálunk tenni ellene: tiltunk, megvonunk, elzárunk, korlátozunk és görcsös igyekezettel alternatívákat keresünk-kínálunk, de a helyzet nem igazán kontrollálható, kétségbeesett kapálózás minden óvintézkedés. Mert nincs menedék: mocsárként húzza be az online világ a magunkfajta szülőkorúakat is, hát még szegény digitális bennszülötteket, akik már babakoruk óta nézik elbűvölve a mobilok és laptopok kékes fényét.
Bár a gépek számunkra inkább még munkaeszközök, nem időkitöltő pótszerek, de folytonos használatukkal már rég oda a hitelességünk, és joggal tarthatják méltánytalan „rinyának” a gyerekeink, amikor szóváltások közepette próbáljuk eltéríteni őket a mértéktelen géphasználattól. „De hisz ti is a gép előtt ültök!” – és való igaz, ezt az írást is a digitális térbe készülök kirepíteni, még ha segélykiáltásként vagy legalább némi megértés reményében teszem is ezt.
Cinikusan őszinte jelképe a bennem és sokakban gomolygó, kínzó szülői tehetetlenségérzésnek az Apple logója: harapás a tudás almájából.
Ahogy ez a Szentírásban az édenkert elvesztésével, az ős-idill széttörésével járt, ma sem csillapítja a lelki éhséget, csak kielégíthetetlen és függőséget eredményező információéhséget szül.
Nem szükséges lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, érezzük: a túlzott online jelenlét elrabolja az időt és a figyelmet a valóság megélésétől. Eltompítja azokat a szenzorokat, amelyek a személyes kapcsolatteremtéshez nélkülözhetetlenek; az arcok finom rezdüléseiből, a testtartásból, az élő beszéd hanglejtéséből kiolvasható érzelmeket felfogni gyakorlás és jelenlét nélkül nem lehet.
A kütyüfüggés eredménye pedig – a sokszázas, sokezres ismerős között is oly gyakori – társas magány, az ebből fakadó párkapcsolati nehézségek és a lesújtó demográfiai mutatók.
Mindez pedig talán csak egy apró betűs megjegyzés lesz egy majdani történelemkönyvben, „A XXI. századi globalizáció és annak társadalmi következményei” című fejezetnél – ha lesz majd egyáltalán, aki elolvas ilyesmit.
A digitális függésnél totálisabb leigázást kitalálni sem lehetne: a kezekbe adott, mindenki számára hozzáférhető, örökké elérhető és ezzel állandóan nyugtalanító lehetőség az online csatlakozásra maga a lekoptathatatlan Kísértő – ember legyen a talpán, aki ellenáll!
Az addikciós folyamatot megéljük mi, szülők is. Telefonomat és benne a világ(háló)t magammal cipelve testközelből ismerem én is a rabul ejtettség érzését: ha nincs velem okos(kod)ó telefonom, szinte megijeszt a hiánya, mintha nem lennék teljes értékű nélküle... De nekem legalább még jutott e-mentes gyerekkor és kamaszkor, átélhettem offline barátságokat, szerelmeket. Az élet sűrűjében megmerítkezhettem. De a gyerekeinkkel mi lesz? Várnak-e rájuk mély, baráti beszélgetések, lassan bimbózó szerelmek vagy leszegett fejjel, égő szemmel és folyamatosan babráló ujjaikkal észrevétlen elsiklanak az életük mellett?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>