Kodállyal sétált, majd a Zoomot is megtanulta használni – a 100 éves Varga Károly lépést tart a korral

Izgalommal a tagjaimban baktatok fel az újbudai lakóház lépcsőjén, megérkezve viszont egyből nyugalom tölt el: Varga Károly kedves mosollyal, elegáns öltözetben vár odabent. Amikor megkérdezem, szólíthatom-e Karcsi bácsinak, ahogyan oly sokan hívják, arra kér, tegezzem bátran.

„Már háromévesen tanítottam”

Száz év történéseit nem könnyű összefoglalni, felidézni, ő viszont tisztán emlékszik a Jászberényben töltött kisgyermekkorára is. A szülei egyszerű emberek voltak – édesanyja tanyasi iskolát végzett, édesapja gépkocsivezetőként járta az országot –, akiktől sok népdalt hallott. Ezek nagy hatást gyakoroltak rá és meg is jegyezte a szövegüket. 

„Még nem voltam hároméves, amikor összehívtam a nagymamámék háza előtt a barátaimat, úgy 12–14 gyereket, és tanítani kezdtem nekik ezeket a dalokat” – idézi fel.

A kisfiút rendkívüli memóriája miatt már az első osztály elvégzése után az iskola legjobb tanulójaként tüntették ki, és később sem kellett sokat vesződnie a tanulással: elég volt odafigyelnie órán, és mindent magába szívott.

A zene iránti vonzódása is általános iskolában kezdődött. „Alsósként az osztálytanítónkhoz, Mocsári tanító úrhoz jártam különórákra. Maga mellé ültetett az orgonához, és megkért, lapozzam neki a kottát. Majd egyik alkalommal így szólt: »A legjobb volna, ha te is lenyomnád ezeket a billentyűket.« Így történt, hogy előbb orgonáltam, és csak azután játszottam zongorán” – emlékezik vissza. 

Gimnazistaként egy Zeneakadémiára járó barátjával kórust verbuvált a helyi fiatalokból, akikkel nyaranta koncertet adtak. Egy rövid kitérő után – Károlyt a pilóta szakma is érdekelni kezdte – egyenes út vezette a Zeneakadémiáig. „Érettségi után, amikor utoljára összeállt a kórus, meghívtam a Zeneakadémiáról két professzort, akiket ismertem. Miután meghallgattak minket, az egyikük fölállt, végignézett a közönségen, majd így szólt: »Ebből a fiatalemberből, aki most énekelt, sajnos nem lesz énekes, de fölvesszük a Zeneakadémiára«” – meséli.

„Életem legnyugodtabb évei voltak”

Károly kamasz volt, amikor kitört a második világháború. Akkor kezdte volna tanulmányait a pécsi piarista gimnáziumban, ám annak az épületét katonai célokra vették használatba, emiatt kénytelen volt visszatérni Jászberénybe.

Később amerikai fogságba került Németországban, Dachauban, ahol két évet töltött. Ott jóval emberségesebb bánásmódot tapasztalt, mint az oroszországi hadifoglyok. 

„Eleinte egy gyárban voltunk elszállásolva, körülbelül 1800 magyar. Nem fogtak minket munkára, viszont elláttak mindennel. Az amerikai katonai köpenyt, amit tavaszi kabátnak használtunk, még évekig hordtam, miután hazatértem.” Az amerikaiak engedték, hogy velük tartsunk, ha utaztak valahová. „Mindenki úgy fogta fel, mint egy nyaralást, én is. Életem legnyugodtabb évei voltak” – mondja. 

Miután hazaengedték, leérettségizett, és megkezdte tanulmányait a Zeneakadémián.

Kép

Fotó: Bach Máté

Filmet készített Kodálynak

A Zeneakadémián három szakot is elvégzett: az egyházzene után a középiskolai tanárképzőt, majd a karnagyképzőt. Sok nagy tudású tanár tanította, mint például Bartha Dénes zenetörténész és Járdányi Pál zeneszerző, népdalkutató, többekkel tegeződhetett is. Rövid ideig Kodály Zoltán óráira is járt, akivel van egy „nagy esete”. „Gyakran előfordult, hogy amikor jött ki a Zeneakadémiáról, meglátott engem az épület előtt, és megkért, tartsak vele egy sétára beszélgetni.” 

Később ennél is nagyobb megtiszteltetésben volt része: Kodály felkérte, hogy készítsen filmet kecskeméti iskolájáról, amit Amerikában, egy zenei világkongresszuson mutattak be. „Telefonon hívott. Nem köszönt, de a hangjáról egyből felismertem. Szokása szerint tömören fogalmazott: annyit mondott, csináljak neki egy hatvanperces filmet, ami legyen olyan, mint a többi filmem, csak más” – nevet Károly. 

A film aztán olyan jól sikerült, hogy pár nap múlva négyoldalas levelet kapott egy amerikai tanárnőtől, aki lelkesen gratulált, és megköszönte, hogy megismerhette a Kodály-módszert.

Kodály nem véletlenül őt választotta ki a feladatra: előtte már öt filmet készített riporterként. „Még két évem volt hátra az Akadémián, amikor meghívtak a Magyar Rádió Ifjúsági Osztályának szerkesztőségébe – magyarázza. – Minden idő előtt jött, de így is nagyon jókor.”

Riporterként bejárta az országot

A Zeneakadémia elvégzése után pályája hamar elkezdett felfelé ívelni. Annyi mindennel foglalkozott, hogy azzal egy egész magazint meg lehetne tölteni. „Harminc évig voltam televíziós műsorvezető, 57 évig rádiós szerkesztő-riporter, és az Országos Filharmónia 6700 ifjúsági hangversenyét is vezettem” – sorolja. Emellett több zeneiskolában és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanított, módszertani könyveket írt, ő dolgozta ki az óvodáskorúak szolfézstanmenetét, lapokban publikált, gyerekklubokat indított, és régóta vezet egy zenei vetélkedőt. „Volt egy idő, amikor 16 féle munkát csináltam egy időben” – kommentálja. 

A Magyar Rádióban több ezer riportja hangzott el, olykor egy napon belül három is. Károly a riportjai miatt bejárta az országot, sőt a határon túlra is eljutott, szám szerint huszonhárom európai országba. „Volt olyan napom, hogy reggel fél hatkor már a kocsimban ültem, elmentem Szegedre, aztán Békéscsabára, majd Debrecenbe, utána Egerbe, végül Nyíregyházára, és mindenütt csináltam valamit. Este tízre értem haza” – idézi fel. 

Ez a feszített tempó nem szegte kedvét. „Nekem pihenés volt a munka” – mondja. A riportjaira jó emlékként tekint vissza, és a sok utazás miatt azóta bárhová megy, úgy érzi, hazaérkezett. Riporteri attitűdjét jól illusztrálja egy régi történet, amit mosolyogva idéz fel. 

„Németországban egy világjáró muzsikus emberrel készítettem interjút, aki búcsúzáskor azt mondta: »Én nem szeretek interjúkat adni, de ha maga jön, akkor magának bármikor«”.

Élményekbe csomagolta a tudást

Kérdésemre, hogy melyik munkáját szerette a legjobban, először nem tud egyet kiemelni, végül a tanítást említi. Pedagógusként több száz diákot tanított. „Nyílt az ajtó, belépett a mindig elegáns tanár úr, és akkor elkezdődött a számunkra kedves óra” – írta levelében egyik diákja, aki máig emlékszik az órák hangulatára.

„Mindig úgy tartottam, hogy a tanítás a gyerekeknek minden percben élményt kell, hogy adjon. Mert ahhoz, hogy a zenetanulás hatékony legyen, élményekre van szükség, és örömre, derűre, játékosságra. Legyen számukra könnyen befogadható, hogy minden kiejtett szó megmaradjon bennük – fogalmazza meg pedagógiáját. – Egy másik tanítványomtól negyven évvel később kaptam egy levelet, amiben azt írta, most is szívesen eljönne az órámra, mert olyan jól sehol nem érezte magát, mint azokon az órákon.”

Az élmények átadására törekedett a Filharmónia-koncertek műsorvezetőjeként is. Az előadások előtt a közönséget is bevonta, akikkel közösen improvizáltak, felvezetve a következő zeneművet. „Volt, hogy felhívtam egy kislányt a színpadra, akinek azt mondtam, úgy néz ki, mint az egyik művésznő. Majd felhívtam egy kisfiút is, és beszélgetni kezdtünk. Utána bevontam a zenészeket, énekeseket is” – meséli.

Varga Károly nevéhez kötődnek a zenei gyerekklubok is. „Az első gyerekcsoportot az Óbudai Művelődési Központban csináltuk meg annak munkatársaival: játszottunk, beszélgettünk velük, olykor jöttek hozzájuk vendégmuzsikusok, művészek is. Ez lett a Zenekedvelő Gyerekek Klubja. 

Később három részre vált: külön klubja lett az általános iskolásoknak, a középiskolásoknak és a kicsiknek. Majd indítottunk egy negyediket is a zenei pályára készülő gyerekeknek, utóbbi a Mozart Klub nevet kapta. 

Amikor ezek a gyerekek felcseperedtek, páran közülük indítottak egy gyerekklubot a II. kerületben, majd Budapest minden kerületében lett egy.” A gyerekklubok később országszerte elindultak. 

Hogy miért fontos a zenei ismereteket átadni azoknak, akik nem zenei pályára készülnek, arra Kodály szavaival válaszol: „A műveltség alapja a zene.”

Kép

Fotó: Bach Máté

Kánonnal köszöntötték

Károlyt családjáról is kérdezem. Felesége, Mária tanítóként dolgozott, akivel harmóniában éltek. „Soha egyetlen hangos szó sem hangzott el köztünk, csak kérés. A gyereknevelésben is erre törekedtünk.” Ugyan több gyereket is szerettek volna, Mária szívproblémája miatt csak egy fiuk született, ifjabb Károly, akit édesapja révén hamar elvarázsolt a zene világa. „Már gyerekként zongorázni tanult, és karmester szeretett volna lenni. Aztán a gyerekorvosa olyan nagy hatással volt rá, hogy úgy döntött, ő is orvos lesz.”

Fia egy unokával örvendeztette meg, azóta megszületett első dédunokája is. Egy falra szegezett, bekeretezett fotón egymás mellett mosolyog a négy generáció. Ritka pillanatot örökített meg a fényképező: mivel unokája külföldön él, őket nem látja gyakran, de a fia, ahogy csak sokrétű munkája engedi, szinte mindennap meglátogatja.

Károly szeptember 20-án töltötte be a százat. Azt sejtette, hogy fel fogja köszönteni a család, az ünneplés helyszíne viszont titok volt számára. „A fiammal autóba szálltunk, aki Budakeszire vitt. Mikor megállt egy étterem előtt, én azt mondtam: »Nem lesz itt rajtunk kívül senki.«” 

„Bent viszont huszonnyolcan vártak, nemcsak a család tagjai, hanem régi barátok, tanárkollégák, tanítványok is.” 

A vendégek egy zeneszerző barátja által az ünnepelt tiszteletére komponált kánonnal köszöntötték.

Tevékeny mindennapok

Károly ma is aktív, látogatásomkor épp a Játsszunk zenét! vetélkedősorozat 5024. és 5025. alkalmára készült. Az egyikben a 20. századi Európa, a másikban a 20. századi Magyarország zenéje lesz a téma.

A vetélkedőkhöz mindig forgatókönyvet ír – ez korábban egynapos munka volt, most hosszabb időt vesz igénybe, mivel a múlt század zenetörténete óriási anyag, jól át kell gondolnia, milyen kérdéseket ír össze. „Az előző hét-nyolc évszázadban nem alkotott annyi zeneszerző, mint a huszadikban. Amit a kezemben tartok, az már a 13. változat” – magyarázza, a 28 oldalas forgatókönyvet mutatva. Károly a vetélkedőt mostanában már online vezeti, játékvezető-társa és a zsűritagok nála gyűlnek össze, és innen irányítják a versengést. A képernyőt a falra vetítik ki, így ott láthatják a részt vevő fiatalokat. 

„Mivel betöltöttem a századik életévemet, úgy gondoltam, ideje a hét évtizede tartó vetélkedő-sorozatot befejezni, de könyörögtek, hogy folytassuk. Szóval, ha élek még egy évet, akkor megcsináljuk” – mondja.

Követi a technológia változásait

Varga Károly nemcsak a történelem viharait, hanem a technológia jelentős fejlődését is megélte, és igyekszik lépést tartani a korral: számítógépet használ, e-mailezik is. „Rengetegen felköszöntöttek a születésnapomon. Az ötszázadik levél után már nem számoltam, hányan írtak” – meséli. 

A vetélkedő forgatókönyveit is a gépen írja, majd kinyomtatja egy utolsó átnézésre, a versenyzőknek pedig a covid óta online, videóhívásban tartják a versenyt. 

Így utazások nélkül lehetővé válik, hogy az ország különböző tájairól egyszerre, egyidőben lehessenek jelen a résztvevők. „Öröm nézni, ahogy a gyerekek boldogan lengetik a papírlapokat, amelyekre a válaszok mellé piros szívecskéket rajzoltak” – mosolyog Károly, aki egyedül azt sajnálja, hogy nem lehetséges a közös, egy térben való éneklés.

Hogy milyen figyelmességgel fordul a fiatalabbak felé, azt fotósunkkal, Mátéval mi is megtapasztaljuk. A beszélgetés után, amikor indulnom kell, a konyha felé pillant, ahol gondozója serényen főz. „Maradj még, megosztom veled az ebédemet” – invitál.