Váljunk szabaddá a szeretetre – Jézus húsvéti üzenete

Az elveszett és az odaajándékozott idő

Az igazán fontos dolgok a csöndben születnek meg, és idő kell hozzájuk. Az idő ajándék, de ha nem éljük meg a jelen pillanatot, elveszítjük. Michael Ende meseregényében a szürke urak ráveszik az embereket, hogy ne pazarolják a drága idejüket könnyed beszélgetésekre és örömteli találkozásokra. A város lakói lassan belefásulnak a munkájukba, és beszűkítik emberi kapcsolataikat. Ám a megtakarított idő érthetetlen módon kárba vész, mintha sosem létezett volna. A gyerekek a bőrükön érzik a magányt, és lassan játszani is elfelejtenek, mert unalmas és kész játékokat kapnak, amelyekhez nem szükséges kreativitás, csak még több tárgy és pénz. Hora mesternél van minden ember ideje, amit a szürke urak szeretnének megkaparintani. Végül egy titokzatos lány, Momo segítségével helyreáll a rend, és az emberek újra képesek lesznek türelemmel várni és barátságosan szóba elegyedni egymással. 

Isten ideje az örökkévalóság, míg mi percekben, napokban, években méricskélünk. Féltjük a múló időt, amit sokszor épp arra sajnálunk fordítani, ami igazán fontos lenne. 

Elfelejtjük, hogy az idő Isten ajándéka, és ami nem odaajándékozott idő, az elveszett idővé válik. Elszaladunk találkozások és lehetőségek mellett ahelyett, hogy megtanulnánk a csöndes várakozást is. Jézus nem siette el a megváltást, nem kapkodott sem a tanítással, sem a csodáival. Annyi időt szánt földi működésére, amennyire szükség volt. Hiába siettették a kívülállók, hogy szálljon le a keresztről, kivárta a halált és a feltámadást is. Milyen hosszú idő lehetett a sziklasír háromnapos hallgatása a tanítványok számára! Három napnyi vergődés bizakodás és hitetlenség, kétség és remény között. De megérte a várakozás, mert a halálból élet lett, és visszakapták mindazt, amit elveszítettek.

Új élet a régi elveszítésével

A tanítványok nem értették, hogyan lehet Jézust halálra ítélni, náddal és ostorral verni, tövissel koronázni, szögeket ütni a kezébe és a lábába, felfeszíteni a szégyenfára. Nem tudták elképzelni, hogy az isteni terv része lehet a fájdalom, az igazságtalanság, a megaláztatás. Jézus keresztje, kereszténységünk legfőbb jelképe mégis azt üzeni, hogy nincs célba érés küzdelem nélkül, nincs fejlődés fájdalom nélkül, nincs új a régi elveszítése nélkül. Jézussal együtt mindazokat elítélték, akiket hitük vagy bőrszínük miatt ma is üldöznek, akiket igazságtalanul bántalmaznak. Akiket megfosztanak emberi jogaiktól, mint Jézust a felsőruháitól. Akik gyengébbnek és elesettebbnek tűnnek, mint gúnyolóik. A sziklasír azonban rácáfol a látszatra, mert a valóság nem pusztán a külső burok, ami első látásra szembetűnik. 

Ahhoz, hogy meglássuk, mi rejtőzik a mélységben, el kell hengeríteni a követ a szemünk és a szívünk elől. 

Meg kell értenünk az élet paradoxonját, hogy öröm és bánat, fény és árnyék, siker és csalódás egymással összefonódva, kéz a kézben járnak. Talán azért, hogy ne váljunk elbizakodottá, hanem megőrizzük a nyitottságunkat Isten kegyelme, ajándékai felé. Ahogyan a zsidó nép a Sínai-pusztában egyszerre csak egy napra való mannát gyűjthetett, úgy nekünk is nap mint nap rá kell bíznunk magunkat Isten gondviselő szeretetére, és hinni abban, hogy a legjobbat tartogatja számunkra. Lehet, hogy most cipelem a keresztemet, lelkileg belehalva a csalódásba és a reménytelenségbe, de Isten a kezét nyújtja felém és fölemel. A kudarcomat sikerre, a szomorúságomat örömre váltja, és mindig lehetőséget ad az újrakezdésre. A feltámadás egy új élet, egy másféle élet reménye.

Szelídséggel csendesíteni a viharokat

A világ el akarja hitetni velünk, hogy az igazi erő abban lakik, aki harsány, erőszakos, és ha kell, el is tapos, csak hogy érvényesítse akaratát. Jézus ezzel szemben így beszélt: „Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” Felháborító! Hogyan várhatja el, hogy megalázzuk magunkat, és szó nélkül tűrjük a sértést? Pedig Jézus jól ismeri az emberi lelket, és azt is látja, hogy szelídséggel többre megyünk, mint agresszióval. A szelídség persze nem gyávaságot jelent, amikor hagyom, hogy mások kihasználjanak, és bármit megtegyenek velem. A szelídség emberfeletti erő, amely képessé tesz indulataink megfékezésére. Erő, amellyel önmagunk fölött is érvényesíteni tudjuk akaratunkat. A bosszú újabb bosszút szül, az agresszió gerjeszti a haragot, de nekünk, keresztényeknek nem ez a feladatunk. Nekünk békét kell vinnünk embertársaink közé. Szeretetet, amely feledteti az ember keserűségét, és alkalmassá teszi a viszontszeretetre. 

Jézus a hegyi beszédben így tanított: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!” 

Ahhoz nincs szükség szeretetre, hogy a jót jóval viszonozzuk. Ez egy ösztönös reakció. De szeretni azt, aki szavaival vagy tetteivel ellenünk fordul, egy új dimenziót nyit. Jézus annak idején lecsendesítette a háborgó tengert, és ma is le tudja csendesíteni a bennünk és közöttünk dúló viharokat. Jézus feltámadása után – keleti szokás szerint – így köszöntötte tanítványait: „Békesség nektek!”.  Ezt a békességet hagyta örökségül tanítványaira és mindannyiunkra. 

Elengedni a neheztelést

Jézus nemcsak beszélt a szelídségről, hanem példát is mutatott a legnehezebb pillanatokban. Ugyan ki viselte volna némán azt, hogy ártatlanul kínozzák és megöljék? Kiben ne ébresztettek volna haragot a történtek? De Jézus a maradék energiáját nem a feszültség levezetésére és a bosszú tervezésére fordította. Sőt, minél jobban gyűrűzött körülötte az emberi aljasság, annál túláradóbb lett a szívében az irgalom. Annál inkább akarta, hogy megváltson mindannyiunkat a gyűlöletből, a rabságból, amely rossz szokásainkhoz láncol. Végső szava a szeretet lett.

„Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” – imádkozta utolsó leheletével, holott senki sem kért tőle bocsánatot. A megbocsátásban vált maradéktalanul szabaddá. 

A méltóságát elvették tőle, de a feloldozást önként adta. Elengedett a szívéből minden neheztelést. 

Sokszor azzal mutatjuk magunkat erősnek, azzal éreztetjük a fölényünket, hogy makacsul ragaszkodunk a sértettségünkhez. Csakhogy egy idő után magunkat mérgezzük a negatív érzéseinkkel. A feltámadás egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy ne sajnáljunk megbocsátani sem magunknak, sem másoknak. Váljunk szabaddá a szeretetre!