Szívmelengető és gyógyító mesék

Első emlékeim egyike is erről szól. Hétéves lehettem, amikor a nagypapám meghalt. Hosszabb ideje betegeskedett már, és apukám délutánonként, munka után őt ápolta. Aznap is későn ért haza. Éppen elkészültünk az esti tennivalókkal: vacsora, fürdés, fogmosás. Friss illatú, tiszta pizsamánkban ott hasaltunk az anyukám mellett meseolvasásra várva, amikor betoppant édesapám. A két felnőtt különös tekintetet váltott, bólintottak, sóhajtottak. Nem tudtuk, inkább csak éreztük, hogy valami olyan történt, amit nem lehet megérteni és amin nem lehet változtatni. Emlékszem, hogyan kúszott fel a torkomba a keserű íz, hogy szorult össze a gyomrom fájdalmas kis csomóvá. És akkor az anyukám átölelte apukámat és azt mondta:

– Gyere, tarts velünk! Éppen mesét olvasni készültünk.

Lázár Ervintől olvastuk el a Nagyapa meg a csillagokat. Apukám összekucorodott a széken, a két tenyerébe hajtotta az arcát. Régen nem láttuk ilyen sokáig egyhelyben ülni, de most tudtuk, hogy megpihent, nem fog mese közben elmenni sehová. Mi az öcsémmel a takaró alatt fickándoztunk, összedörzsölgettük, melengettük egymás lábát, mint mindig, ha valamitől izgatottak voltunk. Aztán ahogy hallgattuk a mesét, valahogy megnyugodtunk.

Első este ez annyit jelentett, hogy el tudtunk aludni. Másnap beszélgetni kezdtünk a nagypapáról, hogy milyen aranyos dolgokat csináltunk vele együtt kicsi korunkban, és miket mondtunk neki, amin nevetett. (Már hosszú ideje nem tudott sem beszélni, sem mozogni szegénykém, ezért különösen jó volt feleleveníteni azt az időszakot, amit aktív korában együtt töltött velünk.) A temetésen kicsit féltünk, amikor láttuk, hogy sírnak a felnőttek, de aztán – karácsonytájt járt éppen az idő – megláttunk a kis, domború kertek között pár földön heverő csillagot, és akkor megnyugodtunk, hogy minden rendben lesz. Pontosan úgy, ahogyan lennie kell.

Amikor felnőttem, magam is mesélni kezdtem. Együtt álmodtunk a tanítványaimmal, később a gyerekeimmel.

Néha nem is tudom, kinek van ezekre az esti alkalmakra nagyobb szüksége: nekik vagy nekem. Nagyon szeretem, amikor beleernyednek a történetbe, és a tekintetükben megjelenik a túllátás csillogása. Ilyenkor tudom már, hogy nélkülem is boldogulni fognak, mert a mesét csak elkezdeni lehet, folytatni mindenkinek magának kell. És ahogy közösen megalkotjuk, úgy szövődik olyan erőssé, hogy képes megtartani is.

A legfurcsább mesés élményeim egyike, amikor magyarul nem beszélő vendégeink is mellénk szegődtek hallgatónak.

Idősebb, csupa élet házaspár, akik bejárták a világot, és akik a köszönésen kívül egyetlen szót sem beszéltek vagy értettek a nyelvünkön. Mégis, azt mondták, a mesének dallama van, ami elringatja, megnyugtatja őket is. Különben bevallom, én gyakran bele is énekelek a mesékbe, egyszerű, madárfüttynyi kis dallamokat. Ne értsenek félre, nem vagyok egy zeneszerző, csak van, amikor engedem, hogy a zene tovább röppentse a történetet. Egy szomorú királylány, egy bajba jutott kismadár biztos nem versben beszél, inkább dalra fakad, nem igaz?

Még egy esetet osztanék meg, amikor markánsan átéltem a mese hatalmas erejét. Minden este meséltem a lányaimnak, tehát nekik ez volt a természetes. Egyetlen alkalommal azonban majdnem elmaradt az esti szertartás.

Kép: Duba Máté

Lakodalomba voltunk hivatalosak, és amikor késő éjszaka hazaérkeztünk, a lakás ajtaját tárva-nyitva találtuk. A férjemmel megrendülten jártuk végig a feldúlt lakást. Minden fiók kiborítva, minden ruhánk, iratunk, holmink a földön, szanaszét. A gyerekek rémülten bújtak össze az előszobában, se ki, se be nem mertek menni. Fáradtak is voltunk, tapasztalatlanok is, alig volt erőnk többre a legszükségesebbeknél. A rendőrséget kellene hívni, helyet készíteni, hogy le tudjanak feküdni a gyerekek, de nagyon nem mozdítani semmit, hogy hátha találnak a nyomozáshoz valamit. Feszültek voltunk és zavarodottak. A nyomozókat még együtt fogadtuk, de aztán a férjemnek munkába kellett indulnia, én pedig képtelennek éreztem magam arra is, hogy megszólaljak. A romok között félelemköd szorongatta a torkunkat. A lányaink lapultak az ágyukban, mint a nyulak, és csak sóhajtoztak. Én se voltam képes elaludni. Egyszer csak – már bőven hajnaltájt – megszólalt a legkisebb:

– Anya, de hiszen nem is meséltünk!

Elmosolyodtam, előmásztam a takaró alól. Jéghideg lábamat papucsba bújtattam és körülnéztem a rettenetes rumliban. Egy rongyos újság sarkán állapodott meg a tekintetem. Ebben szokott mese lenni. Jó is lesz.

Aznap senki sem reklamált és kuncsorgott. (Máskor gyakran válogattak és ráadást követeltek.) Most úgy kucorogtak a takaró alatt összegömbölyödve, mint a sünök, és hallgatták Hamvas Jutka meséjét, akit ki akart rabolni a bakarasznyi Tirpetörpe Gyurka, de a mese végén szégyenkezve kellett elkullognia. A mese közben már kis kuncogások hallatszottak, aztán amikor még egyszer elmeséltem, már velem énekelték az elvetemültet csúfoló egyszerű dalocskát, végül pedig békésen elaludtak.

Nekem felnőttként még napokba telt a helyzet feldolgozása, de attól, hogy azon a hajnalon el tudtam csendesíteni az aprókat, úgy éreztem, nagyon gazdag vagyok. Még ma is úgy érzem.

A könyv, amelyről eredetileg mesélni szerettem volna, mindezeket az emlékeket és érzéseket keltette fel bennem. Jó mesék, vidámak és szívmelengetők. Gyereknyugtatók és beszélgetésre indítók. Szeretni valók és gyógyítók.

A mesekönyvet Pifkó Célia írta, a címe „Szörnyek a szobádban”. A mosolyra indító rajzokat Orosz Annabella készítette hozzájuk. Többet nem árulok el róla, de szívesen felolvasom Önöknek. Vagy tudják mit? Olvassák fel Önök valakinek, akit szeretnek!