„Ha egy kicsit jobban csináljuk, emberéletek múlhatnak rajta” – LEGO-val segíti a sugárkezelést egy magyar fizikusnő innovációja

Nem jellemző a kislányokra, hogy fizikusként képzeljék el magukat. Hogyan lettél fizikus?

Négy-öt évesen megmondtam, hogy vagy atomfizikus leszek vagy idegsebész. Ez édesapámnak nagy csalódást okozott, mivel én voltam az első, akiből nem híradástechnikai mérnök lett. Aztán csillagász szakra jelentkeztem, elméleti csillagászattal kezdtem el foglalkozni, és egy évig dolgoztam is az egyetemen. De elfogyott a pénzem, és a szüleim nem tudtak eltartani, sőt már ők szorultak segítségre. Ekkor az is megfordult a fejemben, hogy külföldön tanulok tovább, mivel rengeteg külföldi ajánlatot kaptam. Egy heidelbergi PhD-ösztöndíjra pályáztam. 

Be is álltam a hosszú sorba a postán, de közben átgondoltam az egészet, és a posta kukájába dobtam a pályázatom. 

Ugyanis az jutott eszembe, hogy kimenni könnyű, de visszajönni már sokkal nehezebb. Hazaballagtam, hogy inkább itthon keresek valamit, és elkezdtem doktori témákat nézegetni. Ekkor találtam meg a sugárterápiát. Ez szintén elmélet, vagyis számítógépen dolgozom, de a csillagászathoz képest mégis nagyon életközeli. A munkám révén ugyanis valaki meggyógyul, jobban lesz, vagy legalább a fájdalma csillapodik. A kutatás része nagyon izgalmas, hiszen ha egy kicsit jobban csináljuk, emberéletek múlhatnak rajta. 

A gyógyítás, a rákos betegek segítése mégis teljesen más, mint amit addig csináltál. 

Elég kései gyerek vagyok. Amikor én megszülettem, a nagynénéim és a nagyszüleim viszonylag már idősek voltak, és egy kivételével mindannyian rákban haltak meg. Egyetemista voltam, amikor az a nagymamám, aki gyerekkoromban sokat foglalkozott velem, és nagyon közel állt hozzám, meghalt. A halála előtt pedig iszonyatosan szenvedett. Próbálták meggyógyítani, de nem sikerült, pedig életerős nő volt. Talán ezért akartam én is harcolni a betegség ellen.

Hogyan tud ez ellen harcolni egy fizikus?

Felnőtteknek tervezek a gyorsítóra kezeléseket, de ami legjobban érdekel, az a brachyterápia. Ez a sugárkezelés egyik formája, amelynek során eszközök segítségével (tubusok, csövek, tűk) radioaktív sugárforrást juttatunk egyenesen a daganatba vagy annak közelébe. Ebből a témából írtam a doktorimat, ebből habilitáltam. Remélem, egyszer ebből fogom a nagydoktorimat is megírni. 

Mint fizikus, nem kaptál az egészségügyi dolgozó­kéhoz hasonló képzést. Kísérned kell a betegeket, viselned a műtét alatti stresszt, a döntések terhét. Nem nehéz ez így?

Valóban nem kaptam ehhez külön képzést, és nem is mindenki bírja ezt. A TDK-s doktori hallgatóimat be is hívom a műtétekre, hogy ne csak könyvből tanulják, mi zajlik itt, lássanak hús-vér embert, aki esetleg rosszul lesz, fájdalma van, nyög, és lássanak egy csapatot, aki a beteg mellett áll. 

Amikor én először bementem a műtőbe, azt éreztem, ezt kerestem. Sok kötöttséggel jár, hiszen egy műtétről órákig nem lehet kimenni még pisilni sem. Ugyanakkor hallatlanul izgalmas.

A brachyterápia ritkán rutinszerű, hiszen bármikor adódhatnak váratlan technikai vagy anatómiai nehézségek, és gyorsan kell döntést hozni. Többek között ezért sem lehet megunni. Szimbiózisban, vállvetve dolgozunk az orvossal, mindketten döntést hozunk, és egymásra vagyunk utalva. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember kamara­zenél. Egyébként otthon is kamarazenélünk.

Abban a zenekarban min játszol?

Én zongorázom, a lányom hegedül, a kicsi csellózik, és a nagy is zongorázott, de most épp abbahagyogatja. Egyedül is jó zongorázni, de amikor együtt zenél az ember a többiekkel, az más, az egy összkép, amelynek én az egyik darabja vagyok. A műtőben is ugyanez történik, csak nem a hangzásra kell figyelni, hanem arra, hogy milyen lesz a dóziseloszlás.

Honnan jött az ötlet, hogy LEGO-ból építsd meg a gyorsítót, amellyel a kezeléseket végzik?

Amikor a harmadik gyerekem megszületése után visszamentem dolgozni, elkezdtem tanítani az ELTE-n, aztán a SOTE-n is tartottam gyakorlatot negyed-ötödéves orvostanhallgatóknak. Mivel nekik bemenni nem lehet a kezelésekre, szerettem volna egy könnyen hordozható, kicsi szemléltető eszközt, amit biciklivel is vihetek, hiszen azzal járok. Otthon rengeteg LEGO-nk volt, és mint sok szülő, veszekedtem a gyerekekkel, hogy mindig rálépek, rakják el… Szóval, volt elég LEGO-ja a három gyereknek, csak egy hosszú, fonott barna hajú figurát vettem hozzá, hogy hasonlítson a fizikusra…

A gyorsító mozog előre, hátra, oldalra…

Ilyen jelenleg a legmodernebb besugárzónk. Ami spéci alkatrész, az a kis dózisterv, ez egy Star Wars-készletből van és a maci. Így éppen száz darabból áll. Ugye, én fizikus vagyok, nem lehetett kilencvenkilenc. 

Van itt egy nagyobb építmény is…

Ez egy méretarányos makett a teljes bunkerről. Az egyik nyáron építettük. A férjem minden második évben elmegy két hétre külföldre, mert ő vezeti a magyar csapatot a fizika diákolimpián. Olyankor a három gyerekkel kell valami projekt, különben szétszedik a házat, úgyhogy rendeltem egy rakat fehér LEGO-t, kinyomtattam az alaprajzát, és megépítettük. Amikor lefeküdtek, folytattam egyedül. Reggel persze meg voltak sértődve. A játék élvezetéért építettük. Amikor elkészült, behoztam, mert otthon nem fért el. Megőrültek érte az emberek, fölraktam a LinkedInre, a Facebookra, és sorba jelölgettek be, kérdezték, hogy hol lehet ilyet venni, küldjek összerakási útmutatót. Egy konferencián valaki odajött hozzám, hogy jaj, te vagy a LEGO Lady… Akkor azért az jutott eszembe, hogy azért nem ezzel ­szeretnék híres lenni. 

Hanem miről?

A kezelést végző kolléganőmmel például nagy álmunk, hogy a gyerekeken is végezhessünk brachyterápiát, de egyelőre nincs rá kapacitásunk. 

Noha a gyerekek gyógyítása során ez kifejezetten jó lehetne, mert lokális, és sokat számít, hogy a test egyéb részeit nem éri sugárzás, hanem tényleg csak oda irányul, ahol a daganat van.

Magyarországon csinálnak ilyet?

Nem, és egész Európában sem túl sok helyen. Az Országos Onkológiai Intézetben körülbelül ­tízezer beteget kezelünk sugárral évente, ebből ötven-­hatvan-hetven a gyerek, akik különböző daganatokkal küzdenek, tehát nem igazán lehet rutint szerezni. A gyerekek másképp is reagálnak, mint a felnőttek. Szakmailag ez sokkal nagyobb kihívás. Egy hetven­éves asszony esetében például nem nézegetjük az olyan hosszú távú mellékhatásokat, mint a gyermeknemzés esélyeinek a csökkenését. Szerencsére egy gyereknél legtöbbször hosszú távú túlélés várható, és így a hosszú távú életminőség is fontosabbá válik.

Közben nem állt le a családi gyártás sem, a kezelés menete egy kis füzetben is benne van képregény formájában, a makettről videó készült, ezekben is részt vettek a gyerekeid.

A koronavírus-járvány idején a férjemnek otthonról kellett megtartania az egyetemi óráit, nekem be kellett járnom dolgozni. A gyerekek közül kettőnek online kellett részt vennie az általános iskolai órákon, a kicsi ovisként maradt otthon. Küzdelmes időszak volt, a legkisebbnek labirintust és foglalkoztatókat nyomtattam, hogy ne zavarja a nagyokat. Az iskolások kaptak egy régi laptopot és egy törött tabletet, azokkal dolgozhattak, de amikor nem sok óra volt megtartva, nem voltak lekötve, elkezdtek videózni, bűvészvideókat csináltak meg stop-motion LEGO-videókat, többnyire idétlenségeket. Javasoltam, hogy csináljunk a mi makettünkkel is egy kis oktatóvideót. Megírtam hozzá a szöveget, a kolléganőm átnézte, ők pedig narrálták. Még a kis ötévesnek is volt szövege.

Egy fejlesztőpedagógus örömében tapsikolna, hogy ezzel az egy feladattal mennyi mindent tanultak a gyerekeid.

Szívesen csinálták. Fölraktam a videót a netre, a LinkedInen egy hét múlva több mint tízezer ember látta. Azután megnyertük vele a TEVA Emberarcú Egészségért díját, de az átadón nem tudtam ott lenni, mert éppen akkor konferenciát szerveztem. A férjem ment el a három kicsivel. A sok orvos és frakkos, nagyestélyis résztvevő között döbbenten állt a színpadon a díjjal. Ezután még többen kerestek, és rájöttem, hogy lehet, hogy ez másoknak hasznos lehet. 

Hogyan lett az első kis gyorsítóból ötszáz darabos projekt ajándékdobozzal?

Az orvos kolléganőmnek, aki nálunk a kis betegeink nagy részét kezeli, építettem egyet az ötvenedik születésnapjára. Nagyon örült, hiszen így meg tudta mutatni a gyerekeknek, hogy mi fog történni velük. Ugyanakkor azt tapasztalta, hogy a kicsik mindig szétszedték, ezért folyton neki kellett összeraknia, illetve mindenki haza akart vinni egyet. Joggal vetette fel a kérdést, hogy nem lehetne-e több belőlük. Mondtam neki, ha valaki ad pár millió forintot, akkor igen. Sajnos a LEGO nem gyárt külön alkatrészt, csak készleteket, s az a baj, hogy nagyon kevés fehér legoelem készül, ezeket a BrickLinkről gyűjtöttem össze magánemberektől. 

Az ötszáz darabhoz csak az összerakási útmutató nyomdai költsége is majdnem egymillió forintba került. Közben kitaláltam, hogy jó volna egy ajándékdoboz, amibe berakjuk a LEGO-t. Ehhez műanyagból készült bonbonosdobozokat gyűjtöttem a Facebookon. A plüss pedig a gyerekeknek alap, a hozzá való puha polárlepedő jól jön a kezelőasztalra az egyszer használatos papír­lepedő helyett. Elkezdtem szponzorokat keresni. 

Az egyik cég megvette nekünk a kis ceruzákat, amelyekkel a feladatlapot ki lehet tölteni, egy másik a plüssmacikat, de az ötszáz csomag LEGO-készlet, akárhogy számolgattam, milliós tétel volt. 

Megkerestem a vállalatot is, de nem vállalták a támogatást. Azt mondták, kicsi a célközönség, nincs rajta profit, marketingértéke sincs, hiszen az érintett gyerekek száma évente csak tízezer a világban. Végül a Richter Anna-díjjal nyertem négymillió forintot. Ebből tudtunk elindulni az ötszáz dobozzal.

A források felkutatása, a tervek, az összerakási útmutató készítése, az egész gyártás szervezése, a fényfestés a kezelőben, a fejrögzítő maszkok festése… Mikor fér ez bele egy onkológián dolgozó háromgyerekes anya életébe? 

Ha valami érdekel, akkor nem nagyon alszom. Most is tizenöt napja csak egy-két órát. Amikor otthon a gyerekek elcsendesednek, kész vannak a házi feladatok másnapra, és végre mindenki elaludt, nem tudok nyugodni, amíg be nem fejezem, amit elkezdtem. Hétvégén néha igyekszem behozni az alvást, illetve futással regenerálom magam.

Nem dolgozol gyerekekkel, mégis nagy érzékkel tapintasz rá arra, hogy mire van szüksége azoknak a riadt, a szülők félelmét is hordozó kicsiknek, akik bekerülnek egy ilyen hosszadalmas terápiába. Honnan van ez a tapasztalat?

Nekem is van egy tartósan beteg gyermekem, a legkisebb. Szerencsére nem daganatos, de a Covid szövődménye miatt diabéteszes lett. Egyik napról a másikra felborult az életünk. Előtte mindenki ment a saját dolgai után, és egy pillanat alatt mindenkinek ugyanazzal kellett foglalkoznia. Ez többé-kevésbé azóta is így van, előbb is épp riasztott a telefonom, amelyen nézegetem a cukrát. Az első két hét kórházat – amíg állítgatták a szénhidrát-inzulin arányokat, és megtanították, hogy hogyan lehet ezt menedzselni – a férjemmel felváltva csináltuk, hogy egyikünk se veszítse el az állását. 

Az egyik hétvégére a nagypapának lepasszoltam a két nagyobb gyereket, és elmentem futni, mert nem bírtam tovább. Kimentem a kutyával a havas Mátrába, nagyon hideg volt, normális ember ki sem tette a lábát. Kiálltam egy hegytetőre, és azt ordítottam, hogy elegem van az egészből. A kisfiam akkor volt hétéves. Ő egyébként elég lazán vette a fejleményeket, azt mondta, hogy a kórház olyan, mint egy nyaralás, csak keveset adnak enni. Közben kiderült, hogy ez a „nyaralás” lehetett volna még jobb, ha egy metrómegállóval messzebb rak le minket a mentő, vagyis az I-es Gyerekklinikára (azóta már ide tartozunk), ott kapott volna egy kis zsáknyi ajándékot is. 

Miféle ajándékokat?

 Az egyik érintett anyuka létrehozott egy alapítványt, hogy így próbálja edukálni, támogatni az új diabos szülőket. Nekem is nagyon hiányzott, hogy egy olyan hús-vér emberrel beszéljek, aki meg tudja mondani, hogy például hogyan aludjuk át az éjszakát. A gyerekemet meg közben az zavarta, hogy nem kapott plüss-szurikátát (ők Szuri Kati és Szuri Peti egy vércukormérővel a mancsukban). 

Tehát Hunor nem azért sírt, mert egy életen át figyelnie kell a cukrára, hanem azért, mert nem abba a kórházba került, ahol plüss-szurikátát adnak. 

Megértette, hogy valamit elvesztett, az egészségét, de megnyugtatta volna, ha kaphat valamit, ami csak a diabéteszeseknek van. Azon gondolkoztam, hogy nekünk is valami olyasmit kéne adnunk a daganatos gyerekeknek, ami másnak nincs, amit nem lehet boltban megvenni.

Az ajándékdoboz a kerettörténettel arra is alkalmas, hogy beszélni lehessen a betegségről, a kezelésről. Sokszor a diagnózis után ez nem könnyű. Jól jön néhány kézzelfogható játék, feladat, mese, hiszen ilyenkor a szülők sincsenek a kreativitásuk csúcsán.

Gyerekkoromban nagyon zavart, ha nem voltak velem őszinték a felnőttek. Amikor tudtam, hogy kapni fogok egy oltást, és megszúrnak, akkor azt is tudni akartam, hogy fájni fog-e. Amikor a fogorvos a foghúzásnál ahelyett, hogy felvilágosított volna arról, hogy mi fog történni, inkább rám térdelt – hát természetesen megrúgtam. A saját gyerekeimnek is mindent őszintén elmondtam a diabéteszről, és ez nagyon célravezetőnek bizonyult. 

A kisfilmnek is, a kis füzetnek is az a lényege, hogy elmondjuk, mi fog történni. A szülő sokszor annyira ideges, hogy nem tudja befogadni az információkat. Ha már csak azt át tudjuk adni, hogy a sugárterápiát nem lehet érezni, de mégis történik valami, ezért ne mozduljon meg a gyerek kezelés közben, az már nagy eredmény. A visszajelzések szerint az orvosnak is élmény, hogy valami kis pluszt adni tud a gyerekeknek. 

És mit szóltak a szülők?

A közvetlen orvos kolléganőm azt mondta, azon nem lepődött meg, hogy a gyerekeknek mindez tetszeni fog, de emellett az is nagyon jó, hogy a szülők is másképp viselkednek, kevésbé ellenségesek, bizalmatlanok a kezelő­orvossal. Sokszor nyilván ők sem tudják feldolgozni a betegséget, és az aggodalom ezt a gyanakvást váltja ki belőlük. Most már legtöbbször nem azt kérdezik, hogy mit csinálnak itt maguk a gyerekemmel, milyen mellékhatásai lesznek mindennek, hanem azt, hogy kapnak-e bátoros dobozt, és ugye azon a gyorsítón kezeljük majd, amelyiken a fényfestés van. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2025. július–augusztusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.