„A mozgáskorlátozott személynek is joga van megélni és kifejezni a szexualitását” – interjú Pázmány Lili divattervezővel

Milyen volt a gyermekkorod, mielőtt édesanyád betegségét diagnosztizálták?

Anyukám rajztanár volt, így a művészet és a kreativitás folyamatosan jelen volt az otthonunkban. Ezt jól mutatja az is, hogy felnőttként a testvéreim is valamilyen kreatív pályán helyezkedtek el: a nővérem látványtervező, a bátyám pedig animátor. Mindig is jellemző volt, hogy a szabadidőnkben a családdal együtt rajzolgattunk és díszítettük a házat – sok időt töltöttünk együtt, és ennek mindig szerves része volt a művészet.

Mikor fordult az érdeklődésed kifejezetten a ruhák felé?

Már egészen kicsi koromtól kezdve nagyon szerettem öltözködni, és fontos volt számomra, hogy a ruháim által ki tudjam fejezni magam. 

Sokszor lerajzoltam az álomöltözékemet, a kamaszkorom elején gyakran magamnak készítettem a ruháimat vagy átalakítottam a meglévőket, mert a divatüzletekben nem találtam olyan darabokat, amik tükrözték volna a személyiségemet. 

Így utólag visszatekintve persze már nem mondanám, hogy azok a ruhák a legmagasabb minőségben készültek, de akkor nagyon elhivatott voltam ezen a téren. Ez az út vezetett végül oda, hogy olyan szakközépiskolát kerestem, ahol már célzottan ruhatervezést tanulhattam, ezt követően pedig a budapesti MOME Divat- és textiltervező szakán, valamint a londoni Central Saint Martins-on szereztem alap- és mesterdiplomákat.

Hogyan jelent meg mindebben édesanyád betegsége?

Tizennégy éves voltam, amikor szklerózis multiplex betegséggel diagnosztizálták, de ekkor még nem használt kerekesszéket. Ahogy az lenni szokott, fokozatosan váltak a betegsége tünetei egyre súlyosabbá, a mozgása pedig egyre nehézkesebbé. Már egyetemre jártam, amikor anyukám kerekesszéket kezdett használni. Ettől a pillanattól kezdve mi is a saját bőrünkön tapasztaltuk meg azokat a mindennapi nehézségeket, amelyeket a mozgáskorlátozott emberek az öltözködés során átélnek.

Milyen problémákat tapasztaltatok a hagyományos ruhadarabok használata során?

Egyrészt nyilván kihívást jelent a ruhadarab felvétele, hiszen ezeket nem olyan viselőkre tervezték, akik kerekesszékben ülnek, és mögöttük támla van. Épp ezért nagy segítség például, ha elölről lehet belebújni a ruhába. De talán ennél is fontosabb, hogy az egésznapos viselet során a test más pozícióban helyezkedik el, mint amire a hagyományos ruhákat tervezték. A térd folyamatosan hajlított, és nagyon sokszor a karok is. Ha ezt nem veszik figyelembe a ruhatervezés során, akkor kényelmetlenné válik a viselet, különösen, ha az anyaghasználat sem megfelelő.

Kép

Pázmány Lili divattervező – Forrás: Pázmány Lili

Korábban egyáltalán nem voltak a piacon olyan darabok, amik mindezt figyelembe vették volna?

Már régóta léteznek úgynevezett adaptív ruhadarabok, amiket kifejezetten mozgásszervi fogyatékossággal élő személyek számára terveznek. Azonban ezek sokszor túlzottan kihangsúlyozzák az érintett állapotát – teljesen a funkcionalitásra helyezik a hangsúlyt, és sokkal inkább orvosi segédeszközöknek tűnnek, mintsem divattermékeknek, ezért nem alkalmasak az egyéniség kifejezésére. 

Pedig a teljes élethez nemcsak az akadálymentesített közlekedés tartozik hozzá, hanem az is, hogy egy mozgáskorlátozott ember megmutathassa: ő több, mint az állapota. 

Neki is van egyénisége, ami lehet visszafogott, lehet vagány, sportos, elegáns vagy sok minden más, és ő is vágyik mások elismerésére a külsejével kapcsolatban. Ebben kulcsszerepe van az öltözködésnek, és pontosan erre szeretném felhívni a figyelmet a kollekcióimmal, amik megmutatják, hogy egy ruhadarab lehet egyszerre funkcionális és divatos.

Mi volt az első ruhadarab, amit ezzel a céllal készítettél?

Egy elegáns öltözék, amit kifejezetten anyunak terveztem. Akkorra már többször tapasztaltuk, hogy nincsenek olyan alkalmi darabok, amiket kényelmesen viselhetne, és szívesen fel is venne. Az egyik iskolai projektemhez azt tűztem ki célul, hogy tervezek neki egy stílusos, elegáns és kényelmes ruhát, kifejezetten az ő igényeihez szabva. Nagy öröm volt látni, milyen szívesen hordta.

A későbbi ruháknál azt szerettem volna elérni, hogy minél többen tudják őket viselni. Ehhez figyelembe kell venni, hogy nem minden mozgáskorlátozottság egyforma: van, aki folyamatosan kerekesszékben ül, más lehet, hogy állva hordaná. Nagyon eltérő nehézsége lehet két mozgáskorlátozott embernek például attól függően, hogy egy betegség miatt vagy baleset következtében vesztették el a mozgásképességük egy részét. Szerettem volna, hogy a lehető legtöbbeknek segítsenek a ruháim, ezért interjúkat készítettem érintettekkel, paralimpikonokkal – olyanokkal, akik első kézből tudták elmondani, miben tapasztalnak problémákat az öltözködés során.

Az utcai viselet után egy fehérnemű-kollekciót is bemutattál, amit szintén mozgáskorlátozott személyeknek terveztél. Mi motivált ennek a megalkotására?

Ekkorra már a korábbi munkáim kapcsán egyre jobban megismerkedtem a modelljeimmel, és sokat beszélgettem velük a személyes megéléseikről. Egy ilyen alkalommal mondta Varga Katalin paralimpikon, hogy neki hiányoznak az olyan ruhadarabok, amelyekben kifejezetten nőiesnek érezhetné magát. Ez a mondat szöget ütött a fejemben, majd miután Londonba költöztem, itt is sokat beszélgettem mozgáskorlátozott személyekkel, akik ugyanezt a hiányt fogalmazták meg. 

Innen jött az akadálymentes fehérneműk ötlete, ami egyrészt lehetőséget ad a mozgáskorlátozott nőknek, hogy kényelmesen megélhessék és kifejezhessék nőiességüket, másrészt erőteljes, figyelemfelkeltő üzenetet közvetít a társadalom felé. 

Arra emlékeztet, hogy a mozgáskorlátozott emberek teljes értékű személyek, egyéni történettel, vágyakkal és emberi méltósággal, akiket nem kizárólag a fizikai adottságaik határoznak meg.

Milyen volt a kollekciód fogadtatása?

Szerencsére mindenhol nagy örömmel fogadták. Az ötletek elsőként a Somogy Megyei Sclerosis Multiplex Egyesület tagjaihoz jutottak el, akikkel anyukám által kerültem kapcsolatba, és akik már a kérdőívek kitöltésében is segítettek. Magyarországon azért is fogadták többen nagy lelkesedéssel, mert itthon még nem találkoztak ilyennel, viszont ezáltal számukra is elérhetővé váltak ezek a darabok. Az egyetemen is nagyon lelkesek voltak, a kollekciómat, amit diplomamunka gyanánt készítettem el, rektori díjjal jutalmazták.

A tapasztalataid szerint milyen a mozgáskorlátozott személyek társadalmi helyzete?

Az elmúlt néhány évben – édesanyám elvesztése óta – kevesebb közvetlen tapasztalatom van. De az biztos, hogy akkoriban, amikor még anyukám itt volt, a társadalom nem tartott ott, ahol tartanunk kellene. Amikor Budapesten voltunk, előfordult, hogy a busz nem vett fel minket, mert a sofőrnek le kellett volna raknia a rámpát. Egy másik alkalommal, amikor egy fontos prezentációra jött anyukám, kiderült, hogy az épület nem akadálymentesített. Persze megoldottuk, de ezek rossz élmények, amik nyomot hagynak az emberben. Ez 2020-ban történt, és bízom benne, hogy azóta jobb a helyzet. 

Viszont az most is szembetűnő különbség például Londonhoz viszonyítva, hogy ott nagyon jól kiépítették az akadálymentes útvonalakat, és jóval több kerekesszékes személy jár-kel az utcákon, aminek nem az az oka, hogy többen lennének, mint itthon.

Ha már szóba került London, beavatsz abba is, hogy miken dolgozol ott kint?

Jelenleg a Vivienne Westwood divatháznál dolgozom. Bár a tervezőnő már nincs közöttünk, szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy a szellemisége és az öröksége tovább éljen. Mindig is kiemelten fontosnak tartotta, hogy a ruhákon keresztül hívja fel a figyelmet olyan globális problémákra, mint például a klímaváltozás. Mivel teljes mértékben azonosulni tudok a nézeteivel, azt gondolom, hogy ez a leginspirálóbb és legalkalmasabb hely számomra a tanulásra és a szakmai fejlődésre.

Mindig vannak izgalmas side projectjeim is, például a barátommal és a testvéremmel épp egy olyan terméket tervezünk, ami az otthoni edzéseket segíti – ebben most nagyon lelkes vagyok –, de olyan is előfordul, hogy a nővérem filmjeiben veszek részt jelmeztervezőként. Szeretek a testvéreimmel együtt dolgozni, úgy tűnik, ez megmaradt gyerekkorunkból: az együtt töltött idő akkor a legjobb, ha benne van a közös alkotás öröme.