„Egyszerre vagyok cigány és magyar, ez a két aranypánt ott van a homlokomon”

Hogyan talált meg téged a vezetői feladat? 

A kapcsolatom a galériával nem a mostani kinevezéssel kezdődött. Korábban Daróczi János főigazgatói tanácsadójaként kerültem kapcsolatba a térrel, amelyet Sztojka Attila roma kapcsolatokért felelős államtitkár álmodott meg. Ő volt az is, aki felkért a galéria irányítására. A névadó Szentandrássy István Kossuth-díjas festőművész közeli barátja voltam, aki tanítványává fogadott engem. Nem festőként, hanem emberként. Mester és tanítvány viszony volt köztünk. 

A felkérés tehát nem csupán szakmai megtiszteltetés volt számomra, hanem egyfajta személyes örökség folytatása is.

Mi az intézmény célja, küldetése?   

Elsődlegesen az, hogy méltó bemutatkozási lehetőséget biztosítson roma képzőművészeknek – festőknek, szobrászoknak, vizuális alkotóknak. Ez egy olyan intézmény Magyarországon, ami kifejezetten a roma művészet reprezentatív helyszíne, és a minőségről Kunhegyesi Ferenc művészeti vezető gondoskodik. De ez nem azt jelenti, hogy csak romáknak állítunk ki, hanem mindenkinek, aki tud kapcsolódni hozzánk.

De ez a hely több egy „kiállítócsarnoknál”… 

Igen, az elképzeléseink túlmutatnak a klasszikus kiállítótér keretein: szeretnénk, ha a galéria egyfajta közösségi térré válna, ahol a kultúra sokféle ága találkozik. Tervezünk filmklubot, pódiumbeszélgetéseket, példaképeket bemutató kerekasztalokat, valamint egy nyitott podcast-sorozatot is. Nemcsak művészeket hívunk meg, hanem mindenkit, aki a saját területén példakép lehet – legyen sportoló, közigazgatásban dolgozó vagy bármilyen más területen aktív ember.

A Szentandrássy Galéria tehát nem csak kiállítótér. Egy hely, ahol közösségek épülnek, példaképek születnek, és ahol a magyar és a roma kultúra együtt, egymásra támaszkodva alkot értéket. Ez a galéria nemcsak egy tér, hanem egy üzenet is – hogy itt vagyunk, és hozzáteszünk ahhoz az országhoz, ami a miénk is. Az intézmény mindenki számára nyitott: a belváros szívében található, a kiállítások ingyenesek, a látogatókat kávéval, teával is várjuk. 

A galéria nemcsak egy ügy, hanem egy üzenet is, hogy vagyunk.

A médiától sem távolodtál el. Milyen műsorokban, produkciókban dolgoztál? 

Az utam nem volt egyenes és tervezett. Először szobafestőként végeztem, majd az érettségi megszerzése után felvételt nyertem a Kodolányi János Főiskolára. Ott ismerkedtem meg azokkal a mentorokkal – többek között Győrffy Miklóssal, a sokak által ismert televízióssal, Szekeres Csaba rendezővel és Hargitai László vágóval –, akik elindítottak a dokumentumfilm és a televíziózás irányába. A dokumentumfilmben találtam meg magam igazán. 

Olyan műsorokban dolgoztam, mint az Életkerék, amely roma példaképeket mutatott be – köztük Radics Gigi vagy Mező Misi énekeseket – akiket nem a származásuk, hanem az elért eredményeik alapján ismerünk el. Rendezőként többféle műfajban is kipróbáltam magam: szociális érzékenyítő dokumentumfilmek, oknyomozó riportok, valamint színházi előadások is szerepelnek a munkáim között. 

A 371 csillag című előadást például a Nemzeti Színházban rendeztem, amely a roma holokauszt egyik kevéssé ismert epizódját dolgozta fel – a május 16-i auschwitzi lázadást.

Manapság a galéria vezetésén kívül mi tölti ki mindennapjaidat? 

Jelenleg is számos showműsorban dolgozom stage managerként, elég nagy stáb munkáját koordinálom. Olyan ez, mint a karmester a zenekar élén. Minden összehangolt mozdulat rajtam múlik.

A munkádon túl fontos számodra a mentorálás és az önkéntesség. Ezek miben nyilvánulnak meg?

A galéria vezetése mellett is aktív maradtam a közösségi projektekben. Létrehoztam Kerekes-Jónás Tímeával a Kaposvári József Stúdiót, amely hátrányos helyzetű fiatalokat támogat és képez önkéntes alapon, alapítványi keret nélkül. Társalapítója vagyok a Kaposvári József-díjnak is, amellyel olyan embereket jutalmaznak, akik kimagasló társadalmi munkát végeznek – legyenek híresek vagy épp kevésbé ismertek. Az a célunk, hogy értékek mentén éljünk, és azok az emberek is láthatóvá váljanak, akik másokért dolgoznak. Mert azzá válunk, amit teszünk.

Úgy tudom, hogy édesapád volt a legnagyobb példaképed.

Erőteljesen építek családi örökségére és a tőle kapott értékrendre. Édesapám – akit hat éve elveszítettünk – volt számomra az egyik legnagyobb példakép: tizenhárom évesen kezdett el dolgozni, és csoportvezető lett egy gyárban, ami akkoriban nagy dolog volt egy roma számára. 

A szüleim még zsírba mártott madzaggal világítottak, onnan indultak. Mi a hét testvéremmel együtt mégis mindannyian szakmát kaptunk a kezünkbe. 

Saját tanulmányaimat a családom anyagi áldozatvállalása tette lehetővé: testvéreim fizikai munkát vállaltak, hogy én tanulhassak. Ezt a támogatást igyekszem most visszaadni – nemcsak a családnak, hanem a közösségnek is.

Több interjúban is beszéltél már a kettős identitásodról. Mit takar ez?

Egyszerre vagyok cigány és magyar. Ez a két aranypánt ott van a homlokomon, de számomra mindig az a legfontosabb, hogy ki milyen ember, mit tesz le az asztalra. 

Tíz év múlva miként képzeled el saját magad? Milyen céljaid, terveid vannak? 

A közeljövőben egy új színházi rendezésen dolgozom, emellett filmprojektekre is készülök. Hosszabb távon azonban nem csak szakmai ambícióim vannak, családapa szeretnék lenni. Ez az, ami még hiányzik az életemből. Sikerem titka három szó: szorgalom, kitartás és alázat. A szüleim mindig azt mondták: magadért tanulsz. Dolgozz keményen, hogy ne legyen olyan nehéz az életed, mint a miénk volt. És én ezt akarom majd továbbadni a saját gyermekemnek.