Amikor a tanulás inkább elnyel, mint nevel

A gyermek egy éve kezdte az ötödik osztályt, vagyis az első évet felső tagozatban. Ez nekem azt jelentette, hogy a tanév vége felé a János vitézzel feküdtem, majd a Római Birodalom bukásával keltem. Előfordult, hogy éjszaka barbár hordákkal küzdöttem, a Pax Romana pontjait idéztem, megoldottam néhány terület- és felületszámítást, elemeztem, hogy a hagyjuk szóra melyik mássalhangzó törvény vonatkozik. Aztán felébredtem, és ráeszméltem, hogy már a tudatalattimban is a gyerekem tananyagával birkózom. Ami a hétköznapokban nem álom, hanem vérvalóság volt, és örülök, ha mindezeket nem egyszerre, hanem csak egyenként kellett megoldani – vele együtt, természetesen.

A viszonylag nyugodt alsós évek után – bár a tanulást már akkor is kellett támogatni – ötödik osztályban megtanultam villámgyorsan feleleveníteni a mára már több mint harminc éve elsajátított, azóta itt-ott megváltoztatott tananyagot. 

Ám rájöttem, hogy a felfrissítés ellenére sem tudok mindent megoldani, még az ötödikes diákoknak való feladatok szintjén sem, miközben egyetemi diplomám van. 

(Csak az vigasztal, hogy a tapasztalatok szerint ezzel szülőként nem vagyok egyedül.)

Munka után jellemzően azzal teltek az esték, hogy kikérdeztem a feladott anyagot vagy javítottuk a kapkodva megoldott házit. Soknak, hirtelen nagy váltásnak éreztem ezt az alsó tagozat után. Még olyan kicsik, olyan elveszettek ezek a gyerekek! Akkor is, ha néhányan mindent megtesznek azért, hogy két-három évvel idősebbnek tűnjenek. Még szükségük van a szabad játékra, a kreatívan eltöltött időre (és itt természetesen nem a huzamos számítógép előtt ülésre gondolok)! Sokszor azonban pont ez marad el a kötelező feladatok miatt. Pedig egy tartalmas játékból, egy közös filmnézésből, kirándulásból is sokat lehetne tanulni, és önmagában az is jó lehet, ha a hétköznapokban is több idő marad a pihenésre. 

Ezzel szemben megint újra és újra azon kapom magam, hogy a gyorsabb haladás érdekében, azért, hogy időben elkészüljön a házi, hogy felkészüljünk a dolgozatokra, siettetem a lányomat. „Befejezted a matek házit?; Magyarból mi van feladva?; Az angol szavakat megtanultad?” és a többi. Sokszor félbe kell szakítania valamilyen egyéb tevékenységet, ami kikapcsolja, pihenteti, vagy pont a spontán, kreatív jellege miatt fejleszti. Azért, hogy minden elkészüljön időre, másnapra. Persze, sokszor nem készül el délután, így megint marad az este…

Jó volna kicsit szabadabban kezelni ezt, jó volna, ha nem kellene mindig a hátunkban érezni a dolgozatokat, a számonkéréseket, a lemaradást betegség esetén, ha a délutánokat már akár szabad olvasással, vagy valamilyen választható gyakorlati feladat elkészítésével lehetne tölteni. Amíg azonban a tanterv marad, és nem változik a közoktatás jellege, addig nyilván csak álmodozunk minderről (akár a pedagógusokkal együtt). 

Most, hatodikban leginkább az a célom, hogy a jelenlegi keretek között találjunk egy kis szabadságot. 

Jobb szervezéssel, együttműködéssel, nagyobb odafigyeléssel, a legfontosabb teljesítendőkre koncentrálva. És lehetőleg találjuk meg, mitől, hogyan lehet élményszerűbb a tanulás, és mitől volna több kedve hozzá az érintettnek. 
Mindezt nem újabb feladatként, leckeként megélve, hanem szabadon kezelve, próbálkozva.