„Tíz évembe telt, mire ráébredtem, hogy ezzel az egésszel szembe lehet nézni”

„Ugyan igyekeztem falat építeni magam köré” – ismeri el művében Anna, de mint írja: hamar ráébredt, hogy van segítség, lehet kiút. A szülei, a testvérei, a kórházi szakemberek, a kórtermi és a külvilág között hidat építő KórházSuli pedagógusai segítették a gyógyulását. Olykor egy banális sláger néhány sora is erőt adott neki. Az onkológia falán például az Anna & The Barbies dalszövegét ízlelgette szívesen: „(…) jó néha magamat csak úgy elnevetni / sírni, ha fáj, remegni, ha félek, / olyan jó néha érezni, hogy élek.”

A vihar kapujában

„A mindennapokat azóta is nagyon megbecsülöm” – meséli Balogh Anna egy budai kávéház apró asztalánál, elégedetten kóstolva a lattéba. 

Egy pillanatra mindketten elkalandozunk. A kávéház üvegablakán át az utcát pillanatok alatt elöntő esővizet, a kora nyári felhőszakadás moziba illő „képeit” csodáljuk. Anna megállapítja: „a semmiből olykor döbbenetes erejű vihar tud születni, aminek éppúgy megvan a szépsége, mint a napsütésnek. Jó érzés, hogy része lehetek ennek a körforgásnak!”

Részlet a kötetből:
„Miután véget ért a kemoterápia, szélviharként rohant rám az élet. Alig fogtam fel, mi történik. Kerültem a szembenézést a saját régi-új, múló és megmaradó lényemmel. Itt ezen a ponton már gyakran éreztem magam egyedül. Mintha mindenki átsiklott volna az egész felett, és azt gondolták, hogy az segít, ha nem beszélünk róla, nem gondolunk rá. Lépjünk gyorsan tovább és így majd jobb lesz minden. Csakhogy bennem forrt a harag (…) Az igazi elfogadás sokkal később érkezett el számomra, amikor már egyetemre jártam, és olyan kutatási területet választottam, amely szorosan kapcsolódott a rákkutatáshoz. (…) Most már úgy érzem, a létezésnek, a lehetőségeknek mindig kell örülni. Hiszek a jóban, a változások és megpróbáltatások erejében. Elismerem és elfogadom az érzéseimet. Van, hogy félek és gyengének érzem magam, de simán feljutok a Csóványosra. A régi matektanárom szerint olyan hosszú képleteket oldok meg, ami felett átrepülve a madár is elfárad.”

„Továbblétezés van, és kész!”

Anna megerősíti: könyvét azokban a hónapokban írta, amikor az életéért küzdött. Később édesanyjával együtt olvasták újra az akkor írt sorokat, majd közösen szerkesztették, korrektúrázták a szöveget. A mű nyomdába adása, megjelenése óta nem olvasott bele, nem is tervezi egyhamar a kötet fellapozását. „Továbblétezés van, és kész!” – fűzi hozzá derűsen, mégis őszintén, megcsillantva a racionalitásérzékét is.

Hosszú, némileg mélázó kávékorty, és az időközben felszakadozó felhőzet, majd a visszaszűrődő napfény megszemlélése után én mégis szóba hozom a (rég)múltat. A kacskaringós utat, ami idáig vezetett. Az esetleges tanulságokat. Babitsot idézem (A lírikus epilógját): „vak dióként dióban zárva lenni…”

„Ilyen lenne a kór, amit átéltél?” – tudakolom.

„Nem, nem így éltem meg! Én folyamatosan figyelmet, szeretetet, lelki támogatást kaptam. 2012 decemberében diagnosztizáltak. Onnan kezdve mindig csak a következő lépés érdekelt. Fél évet kihagytam a suliból is. Hatodik osztályos voltam a diagnózis idején, édesapám beköltözött a kórházba mellém. Sokat beszélgettünk; amikor tudtunk, nevettünk. A napok azért így is lassan teltek. 

Viszont meg tudtam figyelni egészen apró dolgokat, rezdüléseket. Elhivatott emberekkel találkoztam, akiknek nem a hajsza, az előrejutás, a karrier volt a fontos. 

Azért sok minden fájt, rossz emlék néhány vizsgálat, a kanül használata, az idegenek szánakozó tekintete.” 

„A Hickmann-kanült a mellkasomon közepén bevezették (…) Én nem haragszom, hogy belém ültették ezt a kétágú óriás gumicsövet, csak gyorsan vegyék ki!” – írja könyvében Balogh Anna. „Nem egyszerű azt elviselni, hogy egy jóleső kádfürdőt se vehet vele az ember – folytatja a történetet immár jelen időben, a kávéházban. – A hajamat is elveszítettem egy időre. Szörnyű érzés az egy szőke lánynak! – sóhajt föl. – Tíz évembe telt, mire ráébredtem, hogy ezzel az egésszel szembe lehet nézni” – teszi hozzá a 280 szerzője, aki ma már 24 éves, és célja: a nagydoktori cím megszerzése.

„Tisztáznom kell, mi történt, mi történik velem.

Tehát a diagnózis: morbus Hodgkin-lymphoma, kevert sejtes alt.pus III/A stádium.

A nyáron beszélgettünk a daganatos betegségekről. Olvastam Csernobilról. Apa azt mondta, sok fajtája van. Gyakran örökletes, vagy környezeti ártalom, mérgező levegő, füst, dohányzás váltja ki a betegséget. Gyerekeknél nagyon ritka, a mi családunkban nem fordult elő.

Nem tudom, tényleg ritka betegségnek számít.

Én vagyok 2012/280.

Tehát a 280. ebben az évben.Most már folyik a kemoterápia, nincs tévedés, nincs visszaút, nincs Cooper-futás, nincsenek iskolai hétköznapok. Csak ébredések, kórház, gyógyszer, vizsgálatok.

Balogh Anna = 280.”

Kép

Pillanatképek Anna életéből; jobbra: a könyv borítója – Képmás kollázs/Balogh Anna

„Kerek lett minden…”

„Most már elég erős vagyok – állítja. – Mielőtt szembesültem a betegségemmel, azt hittem, hogy védett vagyok, hiszen szerető családban élek, így nem érhet semmi baj. 

A betegség részben elvette a gyermekségemet, megfosztott a naivságomtól. A biztonságérzettől, ami egy gyerek számára annyira fontos. 

A sors által elvett hónapok, évek miatt, nem tagadom, sok düh munkált bennem. Szorongtam, ami valamiféle lázadásba csapott át. 

De megbékéltem, idővel elcsöndesedtek a kusza érzések. A betegségemnek, a kórházi tapasztalatoknak is köszönhetem, hogy a szerves kémia felé fordultam. A pályaválasztásommal kapcsolatban igenis volt pozitív hatása a velem történteknek! Az egyetemi évek könnyen teltek, szinte átrobogtam a vizsgákon, mint egy tank. Ma elméleti modelleket csinálok, programozok. A kollégáim a barátaim. Kerek lett minden” – konstatálja, közben a kávéskanállal szórakozottan félkört rajzol a csészéje belsejébe. 

Csillogó szemekkel mesél tovább. A szakmájáról például. A bioszimiláris hatóanyag-vizsgálatokról, a fizikáról, amelyért a gimnáziumi évek óta rajong. A számok szépségéről, a kémia élményszerű megközelítéséről. A latin nyelvről, kedvenc olvasmányairól, Hamvas Béla „vonzó szakralitásáról”, Dosztojevszkijről, Tolsztojról. Mesél édesapja kedvenc együtteseiről is, amelyekért ő is rajong: a Metallicát, a Red Hot Chili Peppers-t úgy azonosítja, mint jellegzetesen „apukarock-bandákat”. 

Aztán műfajt váltunk. Szóba hozza a rajongott elektronikus zenéket, külön kiemelve az AltJ zenekart. „Ez az a csapat, amelynek halláskárosult dobosa van, és ennek ellenére – vagy pont ezért – nagyon érdekes a hangzásviláguk.” 

Újabb téma- és (képzeletbeli) helyszínváltás következik: Anna a Margitszigetről tesz említést, ahová futni jár meg sétálni, s ahol a minap tétova siklóra lett figyelmes.

„Olyan boldogság volt, hogy egy számára kevésbé veszélyes irányba, biztonságosabb útra sikerült terelnem.”

„Az is nagy öröm, hogy újra tudok felszínes, hóbortos lenni!” – hangsúlyozza. Olcsó ponyvákat, B-kategóriás filmvígjátékokat idézünk fel. Anna a macskájáról, Bociról beszél. „Macskasnack mindig van ám nálam – mutat a kabátzsebe felé, tréfálkozva, majd halkan kijelenti: – Szeretném, ha az élet most már kedves lenne hozzám!” 

„…vénán keresztül”

„Biztosan sokkal korszerűbbek, hatásosabbak a mai gyógyszerek, mint régebben. Olvastam, hogy 8-10 évvel ezelőtt volt, akinek naponta 100 szem gyógyszert is be kellett vennie. A kanül még nem volt elterjedt, így vénán keresztül juttatták a testbe a gyógyszert, vagyis a mérget, ami gyógyíthat. A hosszú távú kezelést az erek sok esetben nem bírták. 
Szerencse, hogy ez velem történt meg, és nem anyával annak idején.Akkor nem lenne Zsuzsi, Tomi és Anna.”

Részlet Balogh Anna 280 című könyvéből

Az időközben napfényes Martinovics utcára tesz egy ismételt futó pillantást. Egyszerre komolyan, picit talán komoran is, de a tőle elválaszthatatlan kedves mosolyt mégsem feledve arra jut: „Nekem aligha kell majd tartanom az életközepi válságtól. Tudod, azután, amin átmentem, úgy várom az öregséget, mint egy kedves rokont. Számomra az nem lesz boldogtalan állapot, éppen ellenkezőleg!”

Dióhéjban a kutatásáról

„A biomolekuláris és sejtszintű kölcsönhatások nanométeres léptékű nyomon követésének szerepe jelentős az alapkutatásokban, különösen a biológia, kémia és biofizika területén, és ezek az ismeretek kiemelt jelentőséggel bírnak az egészségügyi és biotechnológiai iparágak számára. Különösen előnyős, ha ezek a kölcsönhatások és folyamatok jelölésmentes módszerekkel vizsgálhatók, mivel ez lehetővé teszi a természetes állapothoz közeli megfigyelést.

Egy másik téma, amellyel foglalkozunk, az egysejtes biológia. Ez olyan dinamikusan fejlődő szakterület, amelyben egyre nagyobb igény mutatkozik olyan mérési eljárások kifejlesztésére, amelyek képesek az egyedi sejtek viselkedésének valós idejű, pontos követésére. Különböző egysejtes manipulációs technikákat már meglévő, vagy újonnan fejlesztett módszerekkel ötvözünk, és ennek keretében az egyedi sejtek viselkedésének kísérletes megfigyelésére koncentrálunk jelölésmentes optikai bioszenzorok, automatizált fáziskontraszt és fluoreszcens képalkotási módszerek, és egyéb precíziós eszközök alkalmazásával.”