A magyarok bárkit képesek megverni, és bárkitől képesek kikapni

A tenyerünk izzad, szaporábban vesszük a levegőt, összpontosítunk, jól akarjuk csinálni. Átjár minket az izgalom, mert tudjuk, hogy most minden tekintet ránk szegeződik. Ez az érzés mindenkinek ismerős lehet, aki valaha felelt a táblánál, szavalóversenyen vett részt, vizsgázott, prezentált, felszólalt, moderált, szervált vagy kapura lőtt.

A stressz tuningol vagy kikészít

1908-ban Robert M. Yerkes és John D. Dodson amerikai pszichológusok vizsgálták az optimális teljesítmény körülményeit, és bevezettek egy fogalmat, amit arousalnak neveztek el. Az arousal a szervezet felkészültségi állapotát, éberségi, energizáló tényezőjét, egyfajta pszichés és testi készenlétét jelenti, amely jelentősen befolyásolja a teljesítményünket. Minden ember minden cselekedetének van egy optimális arousal-szintje, vagyis stresszállapota, izgatottsági mértéke.

Később Selye János magyar származású orvoskutató leírta a stressz – mint a szervezet első számú védelmi vonala – és az általános stresszválasz fogalmát. Selye stresszfogalma erősen összefügg az arousallal. Akkor teljesítünk jól, amikor a stressz-szintünk éppen megfelelő. 

Ha ez az ideális szint alatt van, akkor alulteljesítünk, és monotóniába, unalomba fullad a tevékenységünk, ha pedig túlzásba visszük, akkor a lámpaláz, túlizgulás eredményez rossz teljesítményt.

Az, hogy milyen a stresszállapotunk, összefügg azzal, milyen ingerek érnek minket. Egyszerűbb vagy jól begyakorolt feladatok esetében pozitívan hat a teljesítményre az arousal növekedése, ugyanez következik be, ha közösségben vagy közönség előtt történik a tevékenység. A bonyolultabb vagy kevésbé begyakorolt cselekedeteknél azonban ugyanez a teljesítmény csökkenéséhez vezet.

Nemcsak tudásban, lélekben is a topon kell lenni

A 2000 körüli magyar kézilabda-vereségek, a meccsek nyert helyzetből való elvesztései azt mutatták, hogy az akkori csapat nem tudott a lélektani tényezőben előrelépni, ezért elbukta azokat a mérkőzéseket. Érdekes párhuzam, hogy ugyanebben az időben a vízilabda-válogatott Kemény Dénes vezetésével három olimpiát nyert egymás után. Ugyanabban az olimpiai évben, amikor a lányok az utolsó öt percben hatgólos előnyről elvesztették a meccset, a férfi vízilabda-válogatott 7–5-ös vesztett helyzetből a negyedik negyedben, emberhátrányban megnyerte a döntőt. Ennek az volt az oka, hogy lélektani értelemben az edző és a csapat is ki tudta hozni magából a legtöbbet. Nem a hard vagy tartalmi, technikai tudás különbözött ilyen mértékben, nem feltétlenül a vízilabda- vagy kézilabda-tudásban múlták csak felül vagy alul az ellenfeleket, hanem a lelki tényezőkben. 

A vízilabdában Kemény Dénes mondása volt, hogy nem a legjobbakat, hanem a csapat szempontjából legjobbakat rakja össze. 

Én magam vezetési tanácsadó vagyok negyven éve, és ezt én is kardinálisan fontos dolognak tartom.

A magyarokról az a hír járja, hogy bárkit képesek megverni, és bárkitől képesek kikapni, mert nagymértékben a mentális állapotuktól függ, hogyan játszanak. Futballistamenedzser körökben, amikor egy csapat játékosokat szerződtet, hasonló árú és tudású játékosok közül szívesebben választanak egy másik nemzetiségűt, mert a magyaroknak az a híre, hogy mentálisan sérülékenyebbek, kiszámíthatatlanok. Kérdés, hogy ez igaz-e, mindenesetre elgondolkodtató, hogy ez az előítélet az üzleti életet és a sikereinket is befolyásolhatja.

A covid alatt volt alkalmunk megtapasztalni, mi történik akkor, ha a sporteseményeken nincsenek nézők. Elképesztően furcsa helyzet! Ugyanakkor vannak csapatok, például egyes nyugati kézilabda-válogatottak, akik, amikor eljönnek hozzánk, és látják, hogy megtelik a stadion, az nagy élmény számukra, mert nem szoktak hozzá, hogy ekkora közönség előtt kell játszaniuk. Amikor több ezer néző kiáltja, hogy „Hajrá!”, és kimondja a neved, annak elképesztő súlya és jelentősége van.

Mi, magyarok speciális bánásmódot igénylünk

Csapatsportoknál nagy kérdés, hogy a magyar lélek mennyire individualista vagy kollektivista. Mennyire tartozunk a Nyugathoz, ahol az edző alig szól bele a folyamatba, a játékosok megbeszélik a dolgokat, és többnyire egyenrangúság van, s mennyire a Kelethez, ahol hierarchizáltabb, keményebb a vezetés, de az összetartás is erősebb. Mi, magyarok valami furcsa módon a kettő közt vagyunk, ezért nagyon speciális bánásmódot igénylünk. 

Képesek vagyunk arra a fajta individualizmusra is, hogy amikor két magyar van valahol, az háromfelé húz. Ugyanakkor képesek vagyunk összefogni is, amikor kell. 

Benne van a vérünkben, a múltunkban ez is, az is. Mi valóban Kelet és Nyugat között állunk, ezért nagyon nehéz minket vezetni. Egyszerre igényünk, hogy tiszteljük a vezetőt, aki útmutatást ad nekünk, és hogy hagyjanak minket szabadon, kreatívan, individualista módon működni.

Egy 19 éves fiatal, Imre Bence kézilabdázó kreativitásán látszik, hogy igenis van olyan, hogy magyar stílus, és egy magyar játékosnak a magyar alkathoz kell megtalálnia az optimumot. Kérdés, hogy ezt milyen edző, milyen csapategységben találja meg, de amikor ez létrejön, akkor tudunk a csúcsra jutni. 

A legtöbb sportoló tapasztalta már az igen alacsony és igen magas arousalt (mint izgalmi állapotot) is, és azt is, hogy valahol ezen szintek között tudott igazán jól teljesíteni. Az optimális zóna azonban személyenként és feladatonként, sőt sok más paraméter mentén is változik. Egyeseknek nagyobb terhelésre van szükségük, hogy elérjék az optimális teljesítményt, másoknál ugyanez a szint teljes összeomláshoz vezethet. 

Az elv mindenki esetében ugyanaz. Mindannyian egy bizonyos stressz-szinten érjük el vagy adjuk ki magunkból a legtöbbet. Ha jó eredményt akarunk, ezt az egyéni és csapatos optimumot kell megtalálnunk a kommunikációban – edzésben, időkérésben, nevelésben is. 
Hajrá, magyarok!