A nők a rosszfiúkra buknak? – Könyv a párkapcsolati hiedelmekről

Mi alapján választottátok ki ezt a húszas listát?

Gyakran hallunk a klienseinktől, a hozzánk forduló pároktól olyan gondolatokat, elvárásokat akár magukkal, akár a párjukkal szemben, amelyek valamilyen hiedelmen alapulnak. Ezekkel rengetegszer találkozunk a magánéletünkben is, a fodrásznál, a boltban, az online világban. A párkapcsolati hiedelmek tulajdonképpen átszövik a mindennapjainkat. Könyvünkben azokat gyűjtöttük össze, amelyekkel leggyakrabban találkozunk, nemcsak mi, hanem a környezetünk is.

Honnan erednek a párkapcsolati hiedelmek? Van-e valóságalapjuk? 

Hogyne, a könyvben szereplők mindegyikének van valóságtartalma. A legtöbb tévhit egy alapvetően igaz állítás általánosításával vagy leegyszerűsítésével keletkezik. Olyan dologra is érvényesnek tekintünk valamit, amelyre nem igaz, vagy olyan jelenséget is megmagyarázunk vele, ami jóval több mindenen múlik. Utóbbira jó példa „a kapcsolatokban hétévente biztosan beáll a krízis” bölcsesség. Válságba kerül a kapcsolatunk, és megmagyarázzuk, hogy ez rajtunk kívül álló ok miatt történt. Mintha lenne egy rajtunk kívül álló erő, amely úgy dönt, hogy hétévente végig kell mennünk egy krízisen. 

Ahelyett, hogy energiát fektetnénk abba, hogy megnézzük, mi az, ami félrecsúszott, melyikünk mit tett, milyen folyamatok zajlanak bennem, a másikban, magában a kapcsolatban. 

Szeretjük, hogy egy jelenségre, amelyet nem teljesen értünk, van egy gyors, egyszerű magyarázatunk, amelytől egyből biztonságban érezhetjük magunkat. Ám az nem feltétlen fedi a teljes igazságot. 

Ugyanez történik, amikor a friss szerelmesek azt gondolják, hogy „egymásnak lettünk teremtve”, mert ugyanarra gondoltak, vagy ugyanaz a kedvenc ételük? 

Jó érzés a kapcsolat elején ilyen apró dolgokat észrevenni. A kezdeti rózsaszín ködként ismert szimbiotikus fázisban, az első kettő–négy évben a pár feladata elsősorban az összetartozás mély megélése, ami fontos érzelmi bázisa lehet egy hosszú távú kapcsolatnak. Ezt a szimbiotikus állapotot azonban a differenciálódás fejlődési szakasza követi, amelyben már az a fő kihívás, hogyan tudják a pár tagjai egyénként is meghatározni magukat és egymást, és hogyan tudják működtetni a kapcsolatukat. Jóval egyszerűbb összehangolni a különbözőségeket, ha a pár biztos érzelmi bázisra támaszkodhat. Ez a mondás nem helyénvaló abban az esetben, ha úgy tekintünk rá, hogy az „egymásnak lettünk teremtve” azt jelenti, minden működni fog magától. Nagyon jó, ha van egy érzelmi bázisunk, de ne kívülről várjuk, hogy mi fog erre épülni. Nekünk kell működtetni a kapcsolatot, és felelősséget vállalnunk érte, nem háríthatjuk ezt másra. 

Sokkal jobb arra büszkének lenni, hogy mit építettünk közösen, mint arra, mekkora mákunk volt, hogy megtaláltuk a másikat.

Kép

A könyv borítója – Forrás: Csonka Balázs és Sákovics Diana

Ahogy az említett példáknál is szóba került, számos „bölcsességhez” felelősséghárítás is társul. Így akarjuk megvédeni magunkat? 

Nem nagyon szeretünk felelősséget vállalni, ezért mindig a másik a hülye, a másik csinálja rosszul, a másik tehet róla. Már gyermekkorunktól kezdve kiváló manővereink vannak arra, hogyan hárítsuk a felelősséget magunkról: leverődött a kép a falról, leesett a tányér, mindenkinek egyes lett a dolgozata, nem csak az enyém stb. Máskülönben szembe kellene néznünk azzal, hogy nem gondoltuk át, bénák voltunk, nem készültünk a dolgozatra. Felnőttként sem változik a helyzet, azt hisszük, érettebbek vagyunk, de nem. Ha krízis van a párkapcsolatunkban, akkor is könnyebb a másikat hibáztatni, mint vállalni azt, hogy én rontottam el, én nem figyeltem rád, én nem vettem részt dolgokban. Ugyanis így nem sérül az önértékelésünk, meg tudjuk őrizni az integritásunkat, fenn tudjuk tartani azt az énképet, amellyel sokkal jobb együtt élni. Ez azonban gyermeki hozzáállás, az énről szól, nem arról, hogyan működtessük minél jobban a párkapcsolatunkat. 

Hadd hozzam ide a féltékenységről szóló hiedelmet is, miszerint „a féltékenység a szerelem jele”. Annyira gyakori, hogy összemossuk a viselkedést az érzelemmel! Nyilván senki sem örül, ha a párjának viszonya van mással, rossz érzést okoz. Ám mi döntjük el, hogy mit kezdünk ezzel az érzéssel, ugyanis a féltékenység, vagy még inkább a féltékenykedés az erre épülő viselkedés. Attól még, hogy dühössé válunk miatta, nem kell bántani a másikat. 

A féltékenység hátterében számos dolog állhat, például alacsony önértékelés, érzelmi bizonytalanság, függőség a partnertől, illetve az az érzés, hogy az ember nem elég jó a partnerének. Ezek mind az egyénről szólnak, nem a másikról. 

Van személyes kedvenced a hiedelmek között?

„Soha ne feküdjetek le aludni haragban” – ezt én is sokszor hallottam. Alapvetően nagyon jó tanács, ha azt értjük alatta, hogy oldjuk meg a konfliktusokat, a felvetődő problémákat, s ne vigyünk magunkban érzelmi feszültséget. Ám hajlamosak vagyunk úgy értelmezni ezt az állítást, hogy ne legyünk nyíltan agresszívak Ezért sokszor inkább úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, miközben ott van bennünk a tüske. Nem oldjuk meg a konfliktust, csak elkerüljük a konfrontációt. A külső konfliktus tehát nem szűnik meg, hanem belsővé alakul. Vegyük a régi példát, hogy miért úgy nyomod ki a tubusból a fogkrémet, ahogy te akarod, és miért nem úgy, ahogy nekem jó. Ilyenkor két lehetőség áll előttünk: megbeszéljük, vagy nem szólunk semmit. Utóbbi azonban idővel belső feszültséget okoz: elnyomott státuszban érezzük magukat, áldozatnak, akire egyáltalán nem figyel a másik. Rengeteg belső konfliktus alakul ki abból, ha nem lehet felvállalni a külső konfrontációt valami miatt. Ilyenkor nagyon messze kerülünk attól a jó alapgondolattól, hogy ha ott áll az elefánt a szobában, ne erőlködjünk még egy szőnyeget a fejére rakni, hogy eltakarjuk, mert nem fér alá, hanem próbáljunk meg valamit kezdeni a helyzettel. Fontos ilyenkor azt is tudatosítani, hogy ketten vagyunk ebben a kapcsolatban. És nem mindegy, hogy egyénként egymással állunk szemben, vagy ketten együtt a problémával, amit meg kell oldani.

Mondanál a hiedelmek helyett olyan aranyigazságokat, amelyek valóban ahhoz segítenek bennünket, hogy jól működtessük párkapcsolatunkat?

Nagyon fontos a reflexió, nemcsak egyéni, hanem párkapcsolati szinten is. Folyamatosan nézzünk rá a kapcsolatunkra, mi történik közöttünk, hogyan hozunk létre közösen egy-egy jelenetet, és az kinek miről szól. Például a fogkrémtubus esete neked arról szól, hogy ne kelljen arra figyelned, hogy egy kicsit kényszeres a párod, neki meg arról szól, hogy figyelembe veszed-e őt. Minden egyes történés tanít nekünk valamit arról, hogy mi ketten hogyan működünk együtt, melyek a kapcsolatunk leggyengébb pontjai, mik a fejlesztendő területek, milyen erőforrásaink vannak. Mivel a párkapcsolat, de a szülőtársi viszony is dinamikusan változó rendszerek, amelyeknek fejlődési íve van, csak folyamatában érdemes gondolkodni róluk. Ahhoz, hogy megismerjük saját működésünket, célszerű tisztában lenni azzal is, hogy milyen élményeket, mintákat, értékeket, megoldási modelleket hozunk a szüleinktől, felmenőinktől, ők hogyan szocializálódtak, kinek milyen szerep jutott a családban, milyen döntéseket hoztak az élet nagy fordulópontjain, hogyan választottak párt, stb. 

Megküzdöttetek-e ezen hiedelmek valamelyikével a magánéletetekben, esetleg a saját károtokon tanultátok-e meg valamelyikről, hogy igaz vagy sem?

Együtt nem, mert viszonylag későn találkoztunk, és addigra már elég hosszú önismereti utat jártunk be mindketten. Bár a párkapcsolatot holtig tanulja az ember. Minden egyes nap tudunk újat tanulni magunkról, a másikról, a kapcsolatról. Ezek a hiedelmek olyan viszonyítási pontok, amelyek nagyon félre tudják vinni az embert, a kapcsolatot, nem is elsősorban azért, mert nem teljesen fedik az igazságot, hanem azért, mert nem egyformán értelmezzük őket. Könnyen dobálózunk velük, miközben nincs is meghatározva, mit értünk alattuk, mire, mikor és meddig érvényesek. Ezért szeretnénk segítséget nyújtani az eligazodásban mindenkinek, aki párkapcsolatban él vagy szeretne élni a jövőben.