„Már mindenki az álmait éli, csak én toporgok itt negyvenévesen” – Megküzdés az életközepi válsággal

„Itt az ideje, hogy változtass! Eddig csak másokért éltél, dolgoztál, tedd most magadat az első helyre, valósítsd meg az álmaidat! Találd meg végre önmagad és a boldogságod! Éld végre azt az életet, amelyre mindig is vágytál! Ha nem lépsz, örökre bánni fogod!” – hallottam nemegyszer ezeket a tanácsokat különböző társaságokban, amikor valaki töredelmesen bevallotta, hogy bizony őt is utolérte az életközepi válság, és nem találja a helyét, nem tudja, merre tovább, mi a célja az életének.

Akiknek az élete gyökeresen új fordulatokat vett

Ilyen és ehhez hasonló javaslatokat hallva hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az életközepi válságra minimum az a megoldás, hogy szakmát váltunk, külföldre költözünk vagy elválunk, hiszen ezt tette a szomszéd is: otthagyta a multit és a fővárost, és éttermet nyitott vidéken, de még a volt osztálytársnő is kilépett a rossz házasságából negyvenöt évesen, miután végigjárta az El Caminót, és boldogan él Andalúziában, ahol szálláshely-kiadással foglalkozik. 

„Már mindenki lépett körülöttem, 180 fokos fordulatot vett az élete, és az álmait éli, csak én toporgok itt egyhelyben új célok és kihívások nélkül” – vetődhet fel sokunkban ez az érzés, mert úton-útfélen azt halljuk, ez a nagy változások és változtatások kora. 

Bizony nyomasztóan hathat, hogy mások – velünk ellentétben – „megcsinálták a tutit”, és gyökeresen megváltoztatták az életüket a negyvenes-ötvenes éveikben. De vajon mindenki számára ugyanaz a recept?

Tamás azok közé tartozik, akik teljesen felrúgták korábbi életüket, habár nem így tervezte, de ahogy ő mondja, „az egyik változás hozta maga után a másikat”. Közel ötvenévesen a szakmájában mindent elért, amit lehetett. Büszke is volt rá, csak azzal a képpel nem tudott megbarátkozni, amely a tükörben visszanézett rá, ugyanis jó pár plusz kilót felszedett stresszes életmódjának köszönhetően.

Egyik napról a másikra úgy döntött, életmódot vált, és visszavesz a munkából. Elkezdett diétázni, és elővette a régóta porosodó futócipőjét. A kezdeti pár kilométer után egyre hosszabb célokat tűzött ki maga elé: lefutotta a félmaratont, majd a maratont. Egyre fontosabbá vált az életében a sport, tagja lett egy futóklubnak. Feleségét hiába próbálta rávenni, hogy tartson vele, ő hallani sem akart róla, mindig is utált futni. 

„Egy idő után éreztem, hogy távolodunk egymástól, kevesebb időt töltünk együtt. A versenyekre sem kísért el, mondván, úgysem ismeri az új barátaimat – meséli, majd így folytatja: – Két éve elváltunk, nem tudtunk tovább együtt haladni az úton. Gyermekeink felnőttek, én új célokat találtam az életben, de ő ebben nem volt partner. Mindkettőnknek más vált fontossá.” Tamás a futásnak köszönhetően új párra lelt, és korábbi munkája mellett más területen is bontogatja szárnyait: másokat is segít edzéstervekkel felkészülni a futóversenyekre. 

„Nem gondoltam volna, hogy az élet még ennyi mindent tartogat számomra, teljesen újjászülettem” – mondja mosolyogva. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Nem kell mindenkinek szétbombáznia a korábbi életét

35–55 éves kor között szinte minden embert – előbb vagy utóbb – utolér az életközepi válság. Jung szerint azért, mert erre az az életkorra a legtöbb, életünkkel kapcsolatos fontos döntést már meghoztunk. Pályát választottunk, és már elértünk valamit. Megházasodtunk, gyermekeink születtek. Mivel ezeket már kipipálhatjuk, tanácstalannak érezzük magunkat, hogy akkor merre tovább. Épp ezért ez az időszak a reflektálásról, az átértékelésről szól: mérlegre tehetjük elért és kitűzött céljainkat, új terveket szőhetünk, illetve megvalósíthatjuk mindazt, ami addig csak álom volt. Mindenkinek önmagába kell néznie, és meg kell találnia a saját válaszait.

„Ha azt érezzük magunkon, hogy beleragadtunk egy szituációba, amitől boldogtalanok és frusztráltak vagyunk, változtatni kell, bármennyire kívül esik a komfortzónánkon” – olvashatjuk Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta megállapítását egy korábbi cikkben. Azonban nincs mindenkinek szüksége hatalmas változásokra, nem kell mindenkinek szétbombáznia a korábbi életét. Van, akinek már apróbb örömök, célok, tervek is elegendők ahhoz, hogy új értelmet találjon az életében.

A közgazdász Eszter is azt gondolta, miután megfogalmazta önmagának, hogy életközepi válságban van, hogy szakmát kellene váltania, mert már nem leli benne akkora örömét, mint korábban. De az is felvetődött benne, hogy külföldre költözik, hiszen nincsen párja, sem gyermeke. Pszichológus segítségét kérte, hogy elinduljon a változás útján, és bátorságot gyűjtsön tervei megvalósításához. 

A szakember azonban ráébresztette, hogy nem kell feltétlenül hátat fordítania addigi életének, elég, ha új elfoglaltságot, hobbit talál magának, amelyben örömét leli. 

„Korábban úgy gondoltam, ki kell lépnem a komfortzónámból, hogy új célokat találjak az életemben, fel sem vetődött bennem, hogy tőlem karnyújtásnyira is meglelhetem őket – mondja, ugyanis időközben új kihívásokra bukkant a szakmáján belül, csak más pozícióban, és visszatért gyermekkori szenvedélyéhez, a lovagláshoz. – Rájöttem, hogy nem kell követnem másokat, nem kell csak azért külföldre költöznöm vagy saját vállalkozást indítanom, mert a környezetemben többen így tettek” – vonja le a következtetést. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Az új kihívásokat eddigi munkahelyén és eddigi társa mellett keresi

A lassan negyvenéves gyógypedagógus Judit már egy ideje tapasztalja magán az életközepi válság jeleit: rettenetesen elfáradt, nem találja a helyét, feszültséget és kiüresedettséget érez, amelyekhez fizikai tünetek is társulnak: gyakran fáj a feje, és a hangja sem az igazi, hetek óta kapar a torka. Tíz éve dolgozik a szakmájában, kezdetben sérült fiatalokkal foglalkozott, négy éve pedig alsós tanítónőként dolgozik egy gyógypedagógiai intézményben. Osztályába öt gyermek jár, akik közül négyen egyáltalán nem beszélnek, hárman mozgásukban is akadályozottak. 

Judit úgy érzi, mindennap elölről kell kezdenie velük mindent, egyhelyben toporog, nem látja a fényt az alagút végén. „Itt vagyok közel negyvenévesen, teljesen kiégtem, nem tudok kiteljesedni a munkámban, elfogyott a lelkesedésem” – mondja. Mivel a magánélete rendben van, tudatosan éli az életét, és olyan munkát végez másodállásban, amely feltölti, ez kompenzálja a másik miatt érzett csalódottságát. Nem szeretne szakmát váltani, pedig sokak szerint kézenfekvő lenne. Megtalálta a hivatását, de szívesen dolgozna más területen, ahol új kihívásokra lelhet. 

Nagy álma, hogy sérült fiatal felnőttekkel foglalkozzon. Szeretne nekik egy bentlakásos vagy napközis ellátást biztosító intézményt létrehozni a településén, és támogatott foglalkoztatás keretében munkához segíteni őket, azonban nincs hozzá elég tőkéje. Ennek ellenére nem adja fel, hisz abban, hogy egyszer mindez mások segítségével megvalósulhat.

„Most várok, próbálok nap mint nap helytállni, és valami csodát beletenni a mindennapjaimba.”

„Nem akarok azon aggódni, mi lesz negyven után, majd kialakul, ahogyan eddig is minden az életemben” – mondja, bízva abban, hogy még számára is tartogat valamit a „B oldal”: esetleg pont az álmát.

Tekintsünk lehetőségként az életközepi válságra, amikor újrafogalmazhatjuk önmagunkat! 

Változtassunk azon, amin szükséges, és tűzzünk ki új célokat, de azok legyenek reálisak! Ne érezzünk magunkon nyomást, nemcsak Balin és új párral az oldalunkon találhatunk új kihívásokat és örömöket, ugyanez megtörténhet velünk Gyomaendrődön is, a húsz éve választott házastársunk mellett maradva. Mindnyájunknak rengeteg újdonságot, lehetőséget őrizget még az élet negyvenen és ötvenen túl is. Kérdezzük csak meg a nyolcvan–kilencvenéveseket!