Egy ötéves kislány életbölcsességei – hat dolog, amit a keresztlányomtól tanultam

… a gyermekekben még él az énszeretet. 

Az önbizalomhiány már-már népbetegség, nagyítóval kell keresni azokat, akik elégedettek magukkal. Nem így a gyerekek! 
Nővérem egyszer így gyönyörködött keresztlányomban:
– Nagyon csinos vagy.
Mire ő pontosított:

– Olyan csinos vagyok, mint egy hercegnő!

A megjelenésével állandóan elégedetlenkedő felnőttként örülök, hogy egészséges önbizalom jellemzi. Hogy ne térítsem le a helyes útról, a saját külsőm kritizálását is mellőzöm, amire nem is érkezik tőle panasz!

Büszkeségem szépségéhez nemes jellem is társul: volt, hogy odaadta egy játékát a kisöccsének, máskor pedig az ebédjét osztotta meg vele.
– Ugye, milyen jószívű vagyok? Az Öcsinek adtam husikát – állapította meg nemes tettéről.

Ilyenkor nem mulasztjuk el megdicsérni, de fontos, hogy ne ez motiválja, hanem váljék számára természetessé a testvére (és mások) iránti önzetlenség. Arra is figyelek, hogy ne csak a jó cselekedeteit vagy a külsejét, képességeit illessem elismeréssel, amelyeket ajándékul kapott, hanem egész lényét, amiért szeretjük.

… észreveszik, ami körülöttük zajlik. 

Azt vallom, nem szabad a gyerekek előtt titkolózni, hanem mindent el kell nekik mondani a saját szintjükön, ugyanis észreveszik, ami körülöttük zajlik, még ha nem is mutatják. Keresztlányom – szerencsére – nemtetszésének is hangot ad. Egy családi vita alkalmával például így zsörtölődött: 
– Na, megint a veszekedés.
Mi, felnőttek viszont hajlamosak vagyunk nem mindig a lényegre figyelni.
Nagyban készülődött a közös játékra, amikor én még egy Facebook-posztot olvastam, ami nagy indulatokat szított az oldal felhasználói között.
– Most pedig rakjátok el a telefonotokat és játsszunk! – kérte nagy bölcsen, én pedig egyből elszégyelltem magam, elvégre mi lehet olyan halaszthatatlanul fontos, amit előbbre soroltam nála?

Azóta be is vezettem egy szabályt: ha vele vagyok, nincs mobilozás. Mennyivel nyugodtabb is ilyenkor az élet! Most már semmi sem akadályozhat meg minket abban, hogy kiszabadítsuk a boszorkány által foglyul ejtett barátainkat.

… tükrök vagyunk a gyermekek számára.

Mióta a keresztlányom megszületett, kétszer is meggondoljuk, hogyan fogalmazunk előtte, mivel minden szónak súlya lett: a legkisebbek szivacsként szívják magukba a hallottakat, és a legváratlanabb helyzetekben és kontextusban idézik vissza – akár a mi kárunkra. Egy játszás alkalmával például így nyomatékosította a felém intézett kérését: – Figyelj, te szakállas nőszemély!

Szerencsére nem csak az ehhez hasonló cifra szavakat jegyzi meg, választékos beszédével gyakran meglep. Egyik nap előkerestem egy régi horgászbotot, amivel gyerekként mi is rengeteget játszottunk, hadd lelje örömét benne ő is. Figurákat tettem egy vízzel teli vödörbe, ő pedig nekilátott, hogy kihalássza azokat, egy-kettő viszont nem adta könnyen magát, és rajta fogott ki. Megtapasztalta, hogy a sikerért meg kell dolgozni, amit így sommázott:
– Ez egy türelemjáték.

… a legegyszerűbb dolgokból születnek a legjobb ötletek.

Nem szükséges ahhoz Barbie baba vagy legó, hogy jól szórakozzanak, ha ott a képzelőerő, a legegyszerűbb háztartási cikkek is képesek mesevilágba röpíteni őket. Keresztlányom például odáig van a vécépapír-gurigákért, kész gyűjteménye van belőlük. Vagyis bocsánat, nem egyszerű papírgurigák ezek, van köztük ló, méhecske és mikulás is. Ezen a polcon tárolja a hurkapálcának álcázott varázspálcáját is, aminek nemrég nagy hasznát vettük.

A már említett boszorkány ugyanis uralma alá vett egy kastélyt, és minket várt a feladat, hogy felszabadítsuk. Az akcióra készülődve álarcot és piros köpenyt öltött, míg én egy plédet kanyarítottam magamra, azt érezve, hogy megtaláltam a tökéletes jelmezt, ami majdnem megközelíti az övét. 

– Nem vagyunk elég hősiesek – állapította meg, és hogy teljes legyen a kép, egy-egy kék sapkát húztunk a fejünkre. 

Majd kismotorra pattant, és így indultunk neki a kalandnak. Ahogy robogott, alig értem utol. De sietnünk is kellett, a bajbajutottak már vártak ránk.

Kép

A kép Fekete Fanni tulajdona

… gyerekeinknek mi vagyunk a mindenség.

A gyerekek számára olyanok vagyunk, mint a Nap, amely körül törpebolygóként keringenek. 
Amikor meglátogatom keresztlányomat és szüleit, igyekszem minél többet foglalkozni vele, nemcsak azért, mert a mindenem, és hogy keresztszülői kötelességeimnek eleget tegyek, hanem hogy nővérem – akit gyakorta a mosdóba is követ – egy kis levegőhöz jusson. Ezt ötévesünk is megértette, és egyik délután így konstatálta a helyzetet:
– Anya most pihenhet, te leszel a póthelyettes!

Leggyakrabban kézműveskedni szoktam vele, ami először nem győzte meg, mostanában viszont már ő kéri, hogy rajzoljunk állatokat, vagy készítsünk cipősdobozból házat a papíregereknek. 
– Nincs olyan, hogy nem akarok veled kézműveskedni. Még akkor is, ha ott lógok a lámpán – vallotta meg. Pedig a legegyszerűbb eszközökből dolgozunk ilyenkor – éljen a papírguriga! –, őt azonban nem is a cél lelkesíti, hanem az odáig vezető út, a közös alkotás öröme.

A rajongás kölcsönös, az élet összes gondja semmissé válik huncut mosolyát látva. Már nem is emlékszem az okára, miért itattam az egereket, amikor ő, könnyeimet látván, lelkesítően zendített rá:
– Nee búúsulj, Fanni!
Mondanom sem kell, ezek után minden bánatom elszállt. 

… a gyerekeknél van a bölcsek köve.

Írhatunk cikkeket, végezhetünk tudományos kutatásokat, az élet nagy kérdéseit akkor is ők fogalmazzák meg, csak úgy mellékesen, mondjuk reggelizés közben. 
– Hogy lehet, hogy a háziállatainknak, a szobanövényeinknek, akár a háztartási gépeinknek adunk nevet, de a testrészeinknek nem?! – morfondírozott nemrég keresztlányom, aki szeretné megtörni ezt a furcsa hagyományt. 

– Fanni, te már elnevezted a lábaidat? Az enyémek Ákos és Nilla. 

Már erre sem volt ütős válaszom, soron következő kérdésével viszont egyenesen emberi mivoltomban is elbizonytalanított.
– Fanni, mi lenne, ha te egy giliszta lennél?
Jó ötlet, de akkor már legyek sajtgiliszta, ha kérhetem.

Egyszer azért nekem is sikerült kifognom rajta.
Reggel egy tigrisálarcot viselő babájával a kezében ébresztett.
– Tudod, kit rejt a maszk? – kérdezte. 
– Arany Oroszlánka? – tippeltem, bizakodva, hogy jól emlékeztem a figura nevére.
– Nem – csóválta meg a fejét. – Amúgy én sem tudom.